Van még olyan, aki kicsit fél ettől a dologtól?

A 2es szerintem jól megfogta a lényeget, és ez leírva mindenkinek sokkal egyszerűbbnek tűnik, mint ami. Pl ha te gyerekként, az akkori korszellemnek megfelelően azt tapasztaltad, hogy a szüleid csak ordítottak veled, hogy ne sírj már, szedd össze magad, és nem kaptál érzelmi támogatást az önmegnyugtatásban, akkor simán tapasztalhatod azt, hogy hiába minden igyekezeted, amikor a gyereked sírni kezd, elönti a fos az agyad, mert szembesít azzal, amit hiányként éltél meg, és amit azóta se tanultál meg kezelni (jól). Így meg simán lehet konfliktusod a saját gyerekeddel, mert cipeled a saját érzelmi terheidet, és észre sem veszed, hogy a gyereked viselkedése valójában ezt a részed bántja, nem kifejezetten az a bajod vele, hogy "ütközik a személyiségeket". Persze én most csak egy (viszonylag gyakori) példát írtam le, de lehetne ezer meg egy példát sorolni, hisz minden család más öröklött baromságot visz tovább és elég változatos módokon tudták megkeseríteni a gyerekük életét, sokszor teljesen akaratlanul. És sokan iszonyú nehezen ismerik fel, hogy nekik problémájuk van saját magukkal, így meg szinte garantált, hogy a gyerekkel is lesz, mivel elképesztően hatékonyan hozza ki az emberből a "belső démonjait" . Viszont ha így nézed, és próbálsz magadon javítani, akkor lehet tiéd a legellentétesebb személyiségű kisgyerek is, akkor is tudtok majd kapcsolódni.

Az egyetlen kivétel talán a beteg gyerek, azt szerintem mindenki nehezen dolgozza fel, hisz ott nincs nagyon mit csinálni, az egy mindenkin kívül álló dolog, amivel csak együttélni lehet. De egészséges gyerekek esetén szerintem mindig lehet fejleszteni a kapcsolatot.