Mi a császárosoknak ez a mártírkodása, heges hasak fotózása és posztolása?

Nekem anyukám mondta utána, hogy "Hát, a szülés azért, az fááj. Te csak örülj, hogy belőled csak úgy kivették!"

Hát, én kérek elnézést. De még akkor sem csináltam ilyen képet. Nekem nem volt rá igényem. Valakinek lehet, hogy másfél nap vajúdás után lesz császár, értem, hogy harc és küzdelem, és abból sebbel távozni is diadal. De megosztani miért kell? Nálam már a szüléstörténetek kényszeres megosztása is egyfajta magamutogatás, nemhogy képé.

Leszólni, aki megosztja, miért kell?

Téged vagy bárkit bánt vele? Nem. Továbbgörgetsz. Van akinek meg erőt ad, ha lát egy ilyet. Vagy csak saját magának.

Engem meg az újszülött gyerekek nem érdekelnek, az se kinek milyen betegsége van van épp hol nyaral és?

Most mit kell évről ennyit kínozni...

35 vagyok: vagy még összetettebb dolog, ha transzgenerációs. Te ezt magamutogatásnak minősíted, ami téged durván triggerel. Miért? Ha más ezt nem is látja annak, vagy nem triggerelődik tőle.

Példa: Lehet, hogy a család nő tagjaitól (anya, nagymama, dédi..) jön egy olyan üzenet, hogy nehogy magamutogató légy, mert az valami negatívval jár (pl megbélyegzéssel). Random gondolat, például dédmamád testvére ilyen volt és az egész család szenvedett tőle. Onnantól megy lefelé az üzenet, hogy a magamutogatás rossz, bűnös, elítélendő, csírájában el kell fojtani.

Bármi lehet, de ezt csak akkor tudod meg ha foglalkozol vele, méghozzá mélységében a saját érzéseidre figyelve, nem a másikat pocskondiázva. Érdekes utazás ez.

Például nyáron voltam egy táborban szervezőként, ahol egy másik nő olyan szinten irritált, pedig ott találkoztunk először. Nem mondhattam, hogy utálom mert nem is ismertem. Illetve láttam, hogy mások meg kifejezetten kedvelik. Inkább próbáltam a viselkedésében, stílusában megtalálni, ami nekem unszimpatikus volt és azt megnézni, hogy nekem az miért ennyire érzékeny pontom. Ezt egyébként külső segítség nélkül nagyon nehéz, még olyanoknak is, akik gyakorlottak az önismeretben. Szerencsére nekem is volt ott egy régi barátnőm, aki pszichológus végzettségű. Jókat beszélgettem vele, hogy közelebb jussak a megoldáshoz.

Még az is lehet, hogy irigylem azt, aki valami új, esetleg elsőre provokatívnak tűnő dolgot mer csinálni. Vagy feldolgozást és rokonszenvet mer keresni a fájdalmára.

Ez akkor lehet ha pl az a sorskönyvi üzenet, hogy nem szabad panaszkodni vagy mesélni az érzelmeket. Vagy le kell értékelni magunkat. Vagy nem szabad segítséget kérni/esendőnek lenni.

Nálam pl ez az utóbbi 3 abszolút megvan. Ha vki panaszkodik vmi miatt, aminél szerintem én súlyosabban èltem át vagy sír vagy ilyesmi, akkor én dühös szoktam lenni. Én nem tudok sírni, illetve nagyon ritkán és magamban sírok. Nyilván nem igazságos a másikra haragudni ilyenért, de ezekhez át kell magamban gondolni, hogy nem az zavar, hogy x elsírja magát és mindenki ölelgeti, hanem hogy én rezzenéstelen arccal teljesítek meg elviselek dolgokat, és azt senki sem értekeli. Ami így persze nem igaz. Ilyesmire is gondolták fentebb a többiek szerintem, ilyen homályos, anyagoktól hozott normaképzésekre.