Feleségem szülés utáni depiben szenved, mennyi idő míg lecseng?

Fogadni mernék, hogy nem kerek a történeted, és az egészben te okozod a bajt.

Felkelsz a gyerekhez? Fürdeted, pelenkázod, eteted? Ringatod, büfizteted? Viszed sétálni? Tudod, ki a gyerekorvosotok?

Fogadok munka után lehuppansz a fotelbe, és ez a nagy támogatás...

Nézz magadba! Egy nő sosem hisztizik, csak már elege van a nemtörődömségedből.

Én ugyanebben voltam, és a férjem ugyanígy állt hozzám. Elkezdett türelmetlen lenni. X hónap után már azért jobban kéne lenned... De nem voltam, és ez a fajta sugalmazás még inkább mélyítette köztünk a szakadékot.

Én először nem jó pszichológust találtam. Most járok egy fantasztikusan jóhoz és érzem is hogy haladunk. Most már nem szülés utáni depresszió miatt, hanem mert szeretném, ha jobban tudnám magam és az érzelmeimet kezelni, ha felismerném, hogy mi nyom be rajtam piros gombokat, hogy jobb anyja legyek a lányomnak, hogy ne adjak tovább rossz mintázatokat.

De visszatérve, nekem 1 éves kor után kezdett enyhülni és kb 1,5 évesen éreztem, hogy fellélegeztem. Akkor sem volt még könnyű, de már könnyebb. A megoldást a bölcsis napok hozták meg, hogy tudok töltődni, míg ő ott van heti 3x.

A férjemmel meg volt egy nagyon erős mélypontunk, az én lelkiállapotom és az ő türelmetlensége, kimerültsége miatt (ami szintén érthető, de sajnos nem segített. Ha te ezt jobban tudod csinálni, az biztos segítség a feleségednek). Én azt érzem, hogy miután teljesen el tudta engedni a felém való elvárásait (hogy nekem mikor kéne jól lennem, miket kéne csinálnom stb), akkor álltunk rá egy felfelé ívelő pályára és ez nekem is adott egy lelkierőt, hogy van kire támaszkodnom. Addig azt éreztem, hogy ő is vádol, teljesen egyedül maradtam és minden sz.r rámzúdul. Amint tartósan elkezdtem érezni, hogy tényleg számíthatok rá, akkor lett jobb. Most 2,5 éves múlt a lányunk. Még nem vagyunk ott, ahol a terhesség előtt, de már együtt dolgozunk rajta és jobban el tudjuk fogadni a másikat. Én is őt és ő is engem.

Nekem még a jó pszichológuson kívül a pszichodráma segített sokat. Egyszerűen ebben az élethelyzetben megúszhatatlan, hogy az ember dolgozzon magán, az elakadásain. És ez szerintem mindkét félre igaz.

Sok sikert és erőt kívánok Nektek! Kitartást, hogy együtt bírjátok ezt végigcsinálni. A feleséged nem direkt és nem önszántából van ebben a helyzetben. És a Te segítséged, támogatásod a legfontosabb neki.

Én férjem egyszer kiakadt hogy én miért vagyok levert és nem érti miért nem megy a takarítás stb. Ekkor mondtam, hogy "oké nem érted ez hogy megy szóval játsszunk valamit. Játsszuk azt, hogy azt csinálod amit én, vagyis éjjel felkelsz velem és mellém ülsz néma csendben mobil nélkül amíg a kicsi szopik, mikor pisilni mész magaddal viszed a gyereket, hisz most " nő vagy" vagyis csak ülve tudsz pisilni. Nappal is ha 1 óra is a szopi akkor is ott ülsz mellettem és semmi mobil max némán felirattal tv. Mivel fáj a csípőm és a hátam te sem tudod könnyedén felemelni a babát és így a szokásos apukás ringatással való nyugtatás kizárva,nehéz dolgokat nem tudsz emelni,a császár miatt csak egy módon kelhetsz fel stb. Tehát mindent,de MINDENT úgy kell csinálnod mint én".

Ezt csak egy napig játszotta el, aztán befogta a száját mert kimerült az éjjeli nem alvástól,lévén hogy a csemete 2 óránként kel. Soha többet nem hozta fel, hogy ugyan miért vagyok fáradt és miért nincs tökéletes rend, sőt néha ő maga elviszi a babát hogy aludjak. Férfi szemmel másképp látsz mindent, csak egyszer kéne szó szerint azt csinálnod mint a nejednek és máris másképp látod,plusz min egy 1 év mire a hormonok helyreállnak. Nekem 1 év után nem fájt a császárheg miatt a hátam pl 6 hónap az semmi.