Miért látom boldogtalannak és idegesnek a legtöbb gyermekes ismerősömet?

Nem érzem magam boldogtalannak a gyerekeim miatt. Persze jár velük meló meg stressz, de jár öröm é siker is. Ennyi. És nem csinálnám vissza, mert szeretem őket. Hülyeség elméleteket gyártani, hogy ilyenek vagy olyanok az emberek és valami kupacokba rakni őket.

Pl. bár lehet, nem teljesen párhuzamos: Van, aki magányosan akar élni, mert akkor érzi magát szabadnak, és van, aki magányosan boldogtalan. A család is egy életforma, hogy kivel kompatibilis, az is egy kérdés. De még ezen túl is nagyon soktényezős. Benne van a párkapcsolat is, az anyagiak is, és minden szereplő személyisége. És akkor még az is, hogy milyen lábbal keltem reggel. Pl. van aki tök jól meglenne a családjával és lelkileg kb. kiegyensúlyozott, ha családbarát munkahelye lenne. Akkor most ez a gyerekei hibája, vagy a munkáltatóé, vagy az övé, mert nem tanult, nem volt elég szemfüles vagy előre tervező, vagy csak puszta szerencse kérdése?

Amit látsz az a fáradtság.

Én boldog vagyok, viszont ha valaki lát minket az utcán ahogy megyünk bölcsibe lehet azt hiszi, hogy valami idegbeteg vagyok, szegény gyerek.

Közben csak pont egy olyan korszakban van amikor az ember idegein táncol, és nehéz időre ott lenni valahol egy 2-4 évessel, legalábbis nálunk stresszes.

De aki minden reggel lát minket, az azt gondolhatja, hogy én se vagyok egy boldog ember... pedig alapjáraton az vagyok.

Azt tanuld meg, hogy a boldogság az nem egyenlő a jókedvvel.

Egyrészről egyetértek azzal az állítással, hogy gyerek nélkül is elég boldogtalanok tudnak lenni az emberek.

Másrészről sokszor azt látom, hogy a társadalmi elvárások és a lehetőségek nincsenek harmóniában és itt nehéz ellavírozni gyerekkel. Ha olyan szakmád van, amivel nem maradhatsz otthon 3 évig, akkor fújnak rád, hogy milyen anya az ilyen, aki egy 1 évest ott hagy. Ha meg otthon maradsz, akkor meg az a baj, hogy miféle nagyságos asszony az ilyen.

Tömegével születnek itt is a kérdések, hogy eszméletlen sokat hiányzik a gyerek a bölcsiből és anyuka nem bír ennyi szabit, táppénzt kivenni, mit csináljon. Nyilván állandó stressz, hogy mikor unja meg a munkáltatód a rendszeres hiányzásokat, új munkahelyet gyerekkel találni tudjuk, hogy nem egyszerű. Apuka munkája ugyebár szent és sérthetetlen, ezekkel a gondokkal majdnem mindig anyuka egyedül küzd meg, mert valahogy a mi társadalmunkban az egyáltalán nem általános hozzáállás, hogy apuka otthon maradjon a gyerekkel, akár csak egy táppénz erejéig. De mindeközben apuka is frusztrált, mert hazaérve nem egy mosolygós, takaros kis asszonykát talál, hanem egy ideggörcsöt, aki azt sem tudja, hogy holnap lesz-e még hova mennie dolgozni.

Mindemellett azt is látom, hogy sokan saját magukat és a helyzetüket is nagyon rosszul ítélik meg. Nagyon tudok csodálkozni, mikor valaki sajnálkozik, hogy oda az alakja, meg már nem tud utazgatni gyerek mellett, csakhogy mikor végig nézek az utcán nem Victoria's Secret modellek jönnek szembe, azért az az alak előtte sem volt annyira tökéletes. Nyilván vannak terhességek, amelyek brutál mód megviselik a testet, de azért az általános jellemző az, hogy igen, meglátszik, de egy olyan testen, ahol a tepsis3gg és vastag felkar már gyerek előtt is ott volt. Ugyanígy az utazgatás: azért pont a magyar társadalomról nehéz elhinni, hogy annyira jól van anyagilag, hogy a gyerek oltárán Francia Polinéziát meg Japánt kell feladnia. Hallottam már olyan embert is siránkozni, aki egész életében egyszer nem tette ki a lábát Magyarországról, a híres kirándulások is kimerültek abban, hogy kocsival elmentek megnézni valami kilátót azt vissza. Én azt látom, hogy sokan egy olyan életet sírnak vissza, ami soha nem is volt, csak most a gyerekre jól rá is lehet kenni, hogy ő miatta nincs, pedig az nem lenne amúgy sem, mert ahhoz pénz és idő kell, ami még egy gyerektelennek is ritkán van.