Vannak itt olyanok akik szegények voltak gyerekkorukban? Boldogtalanok voltatok a pénz hiánya miatt?

Mi szegények voltunk, de azt nem mondanám, hogy emiatt boldogtalan voltam.

Új ruhát nagyon ritkán kaptam, azt is leginkább piacról, vagy anyu varrt nekem, ha kapott valahonnan anyagot hozzá, illetve a saját "lánykori" ruháit alakította át nekem. Ezt én még élveztem is, legalább beleszólhattam, hogy milyen legyen. Középiskolában volt inkább "ciki", hogy míg az osztálytársaimért egy-egy osztálykirándulás után jó/menő autókkal jöttek a szülei, értem egy 1500-as bordó kombi ladával jött anyu. :D (2000-es évek eleje volt ez.) De legalább volt autónk! Strandolni egy közeli szabadstrandra jártunk, akár biciklivel barátnőkkel is, az nem került semmibe. Amit én "irigyeltem" a többiektől még általánosban, az a 2dl-es szívószálas gyümölcslé volt. Mi olyat sosem ittunk, az osztálytársaim viszont azt itták a szünetekben. Szülinapokat nem is nagyon ünnepeltük, talán anyu sütött ritkán egy-egy gyümölcstortát. Sajtot ritkán vettünk, mert drága volt, így az egyik születésnapomra (torta helyett) egy egész guriga sajtot kaptam (persze nem csak én ettem). :D Hát nagyon boldog voltam, kétpofára ettük a melegszendvicset napokig. :)

Szóval azt tényleg nem mondanám, hogy boldogtalan voltam, felfogtam, hogy mi nem engedhetünk meg magunknak annyi mindent, és kész.

Mi megengedhettük volna, hogy egyszer egyszer külföld legyen, de apánk sza-rt ránk. Jól keresett, de csak 1-2 számlát fizetett be, és ezzel le is tudta a gyermeknevelést. Mindig azt mondta, hogy megteremtette a lakást, a többit intézze anyánk. Minden mást anyu teremtett meg úgy, hogy másod és harmadolása volt. Volt, hogy elkísértem takarítani, segíteni 8-9 évesen. Turiból és kínaiból öltöztetett, amit meg meg tudott varrni, megvarrt. De pl. atlétika tagozatos voltam és nem volt stoplis cipőm, és a nálunk jóval szegényebb család két gyerekét is elküldte sítáborba, nekem meg fájt a szívem. Apánk nem akart pénzt kiadni automata mosógépre, lesz-arta, h anyám dereka szétmegy, anyám évekig gyűjtögetett egy mosógépre.

Panelban laktunk, és 5.-es koromig nem engedtek le minket játszani, mert apánk szerint elrabolnak, meg nem lehetett hosszú hajam, mert szerinte nem tudnám gondozni, meg ilyen baromságok. Még szerencse, hogy a nagyim kertesházban lakott és sok állata volt, mi pedig a hétvégéket és a nyarat ott töltöttük. Viszont egyszer összevesztek, és egész nyáron nem mentünk se strandra, se sehova, még az utcára se, h a többiekkel játszunk (mert elrabolnak), szó szerint egész nyáron a panel 4. emeleten.

Viszont 5.es koromtól meg az utca nevelt. Logika rohad-túl nem volt benne. 17 voltam, amikor végre-valahára elváltak. Igazából nem anyagilag volt rossz, hanem a lelkiterror, az örökös lehúzás és semmibevevés.

Szomorú a kommenteket olvasni.

Én a másik oldalról tudom megosztani Veletek a tapasztalataimat. Mi jól éltünk, mindenünk megvolt, jártunk nyaralni, minden elektronikai kütyüből a legfrissebbet vettük meg, mert apukám haladni akart a korral.

Amikor a férjemet megismertem, és elkezdett mesélni a gyerekkoráról, akkor döbbentem rá, hogy milyen piszkosul jól éltünk mi, és mennyire fel sem tűnt. A férjemnek szegénynek semmije nem volt a sajátja, mindene a többi rokongyerektől megörökölt cucc volt, ruha, kölcsönkapott társas, könyvtári könyvek, amelyeket vissza kellett vinni. Egyetlen olyan játéka volt, amit a tesójától örökölt (tehát nem kellett visszaadni senkinek), arra meg rálépett a részeg rokon, amikor belépett a házba, és ripityára tört. Annyira szomorú.

Már vannak gyermekeink, hál' istennek kiemelkedően jó körülmények között élünk, persze, meg is dolgozunk érte, korábban pedig keményen tanultunk.

Én úgy gondolom, a kisgyermekek nincsenek igazán tudatában annak, hogy mijük van, nem tudják, mijük lehetne még, ezért nem szenvednek a hiányától. A nagyobb gyermekek (mondjuk már a sulisok) aztán hirtelen rádöbbennek arra, hogy a másiknak sokkal szebb, sokkal jobb van, és az már tud fájni (bár tapasztalnom nem kellett, el tudom képzelni).

Én szégyelltem hogy szegények vagyunk, bár annyira nem voltunk hogy bármilyen támogatásra jogosultak lettünk volna. Az iskolában persze a pénz és a nagyszájúság a menő, így nekem esélyem se volt népszerűnek lenni. Ez viszont nem is hiányzott, mert hamar átláttam ennek a felszínes és igazságtalan voltát (értsd: anyám 12 órában dolgozott keményen és mégsem keresett annyit mint más 8 óra lazázással). De én hiába tudtam érettebben szemlélni, a társaim ettől még ugyanúgy lenéztek és kinevettek, megaláztak stb.

Nagyon kínos volt a ki hol volt nyaralni kérdésre a "mi most CSAK a Kanári szigeteken voltunk" után megszólalni hogy sehol, de még strandon se... Anya azt javasolta hazudjak valamit, de én azt még kínosabbnak éreztem volna.

Emlékszem egyszer mellém ültették az egyik gazdag lányt aki unta az órát (én meg figyeltem volna) és azt tálalta ki hogy jelöljük be a térképen hogy ki hol volt eddig. Na mondanom se kell hogy ő 13 pöttyöt tett Európa szerte, én meg sehova...

Mindenből a leggagyibb és egyben legolcsóbb eszközt kaptam.

Apám folyton lelkiismeret furdalást keltett ha rám kellett költeni. Persze ő alkoholista és lancdohanyos volt egy darabig, arra mindig jutott.

Sok konfliktusom volt vele, egyszer valamire kellett és mondtam hogy nekem van egy ezres zsebpénzem és el akarta venni. De elrejtettem és nem tálaltam meg csak évekkel később. Ő meg azt hitte hazudtam...

Sok kínos helyzet áll mögöttem a pénz miatt.

Szomorú voltam igen, de talán ha legalább szeretetet kaptam volna az kárpótolt volna a hiányért.

De nálunk az se volt. Csak az állandó stressz hogy nincs pénz.

Nem mondanám, hogy nagyon szegények voltunk ,de 5-en laktunk egy 1,5 szobás házban. A félszobában voltunk mi hárman gyerekek. Szégyelltem áthívni a barátnőimet, mert a mi házunk sokkal csúnyább volt, mint amiben ők laktak és a wc-be kellett elmennünk, ha valami titkosat akartunk megbeszélni, mert a szobában ott voltak a tesóim.

Nyaralni soha nem nyaraltunk, csak a mamához mentünk el párszor szünetekben. Igazából nem csak a pénz miatt. Apám sokat dolgozott és így nem volt idő elmenni, anyám meg azt mondta, hogy az neki nem nyaralás, ha ugyanúgy főzni, takarítani kell, csak máshol. A Balatontól negyed órára laktunk, 2-3 évente egyszer mentünk el. A Szüleimnek nem volt rá igénye. Soha nem kirándultunk.

Cukrászdába se jártunk, mert anyám azt mondta, hogy annyi pénzből egy egész tepsit lehetne sütni. Viszont apám kedvéért állandóan húst ettünk és minden hétvégén volt süti. Tehát olyan rosszul nem éltünk, csak máshogy, mint néhány osztálytársam. Pl. mikor megkérdezték, hogy ki mit csinált nyáron, akkor volt, aki a horvát nyaralást mesélte, én meg annyit mondtam, hoyg a mamánál voltam. Igazából én tartottam furának, hogy más külföldön nyaral, nem a mamájánál.

Kérdező, a történeted mintha az enyém lenne. :) De látom, sokan voltak hasonló cipőben.

Emlékszem arra is, hogy még fodrászra se volt soha pénzünk, anyum nyírt meg mindig, amikor egy kis újításra vágytam. Persze sose olyan lett a végeredmény amilyenre számítottam, nem fodrász volt anyum. De alapjában véve boldogtalan nem voltam, mindezek ellenére egész jó gyerekkorom volt. Az viszont biztos, hogy mindent megteszek, hogy a saját gyerekeim ne szenvedjenek hasonló hiányokban! :)