Vannak itt olyanok akik szegények voltak gyerekkorukban? Boldogtalanok voltatok a pénz hiánya miatt?

Kedves Kérdező!

Mi elvileg gazdagok voltunk,(nagyimék voltak gazdagok),utaztunk,nyaraltunk, minden!! hétvégén kirándultunk saját!!autóval,és éttermeztünk,emlékszem mindig rántott sajtot ettem rizibizivel.Svájcból rendeltek allergia gyógyszert nekem.Apám hozott videót Hollandiából,amikor még szinte senkinek sem volt.A 90-es években 2000Ft volt a heti zsebpénzem.Viszont

-Anyám állandóan veszekedett mindenért

-sokszor költöztünk,mert anyámnak mindig új lakás kellett,az általános iskolát 3 iskolában jártam,a gimit 2-ben.

-nem voltak barátaim,mert sosem mehettem sehova,osztálykirándulásokra sem.

-Anyámnak mindig mindenki más szebb jobb okosabb volt

-állandóan öngyilkossággal fenyegetőzött ha valami ne úgy volt ahogy ő akarta

-minden ünnep,szülinap karácsony stb,extra botrány,veszekedés volt

A férjemet az anyukája egyedül nevelte,de szuper gyerekkora volt,hiába voltunk mi gazdagok, én szinte mindenből kimaradtam.

Az egész gyerek és fiatalkoromat ábrándozással töltöttem,egy olyan felnőttre vágytam akire felnézhetek, aki szeret támogat,megbecsül,elfogad olyannak amilyen vagyok,motivál.

Mi nagyon szegények voltunk. Alkoholista apa mellett semmire sem jutott. Nem jártunk nyaralni, kirándulni, strandra, állatkertbe, sehová. Nem volt külön szobám, sőt külön ágyam sem. Írósztalom sem. A konyhában írtam a házit, ha szabad volt az asztal. Ha nem, akkor az ágyon vagy a földön. Egy teljesen ingerszegény környezetben nőttem fel. Nem voltak játékaink, szinte semmi. Tévén 10 évig nem, mert elromlott és nem volt pénz megcsináltatni. Nem jutott új ruhákra, csak nagyon-nagyon ritkán. A cipőinket szétszakadásig hordtuk. Soha nem kaptunk karácsonyi, szülinapi ajándékot. Én pl. annyira vágytam könyvekre, hogy remegve vártam a tanévkezdést, hogy anyu végre hazahozza az új tankönyveket. Mire elkezdődött a tanév, én az összeset elolvastam.

Én nagyon szégyelltem, hogy szegények vagyunk. Osztálykirándulásra nem mehettem, nem tudtuk befizetni. Már mindenki télikabátban járt, nekem még nem tudtak venni, csak majd később. Addig fagyoskodtam. Persze azt mondtam, h nem fázom, mert nem akartam, hogy sajnáljanak. A legrosszabb az volt, mikor az egyik tanárnőm hozott nekem ruhákat, cipőt. Hát a szégyentől annyira sírtam, hogy azt leírni nem lehet.

Mi nem voltunk sem szegények, sem gazdadok, a középosztályba tartoztunk, vagy inkább alsó-középosztály, nem is tudom ..

Panelban laktunk, 10-15 éves kocsink volt mindig, ruhánk volt örökölt is, új is, játékaink szintén. Étel-ital mindig volt otthon.

Mindezek ellenére nagy szívfájdalmam volt gyerekként (és kicsit még felnőttként visszagndolva is fáj), hogy soha nem jöhettek hozzánk a barátaim, mert anyámék szégyellték, hogy panelban lakunk annak ellenére, hogy nekik jó végzettségük és jó munkájuk volt.

Én mehettem bárkihez, de soha senkit nem hívhattam meg viszont. Emiatt faggattak is néha a barátaim, hogy mit rejtegetünk otthon, hogy hozzánk sosem lehet menni, másrészt szimplán csak rossz volt, hogy szülinapi zsúrom sem volt soha, vagy csak sima barbi babázás vagy akármi ...Nálunk.

Pedig úgy megmutattam volna a játékaimat a barátnőimnek.

Most, hogy saját családom van, mi is panelban élünk pedig jól keresünk (viszonylag drágák az ingatlanok a térségben, ez tény), de én pl. simán engedem a gyerekemnek, hogy idehívja a barátait, engem nem frusztrál az, hogy nem valami menő ingatlanunk van.

Tudom, első olvasatra nem feltétlenül releváns a válaszom, inkább csak azért írtam le, mert a szüleim pénzzel való viszonya valahogy mégis csak ejtett egy kis csorbát a gyerekkoromon.