Milyen egyedülálló anyaként élni?

Szar. Semmit nem engedhetek meg magamnak. Szó szerint. Nem mehetek barátok közé, nem ismerkedhetek, be vagyok zárva a gyerekeim közé. Még ha meg is ismernék valakit, nem tudnám hazahozni. Albérletben élünk és esélyünk sincsen sajátot venni. Örülök, hogy kajára van pénz, bár sokszor már arra sem hó végére. Nem tudok zsebpénzt adni, nem tudom semmi szórakozásukat fizetni.

Szar nekem is, mert borzasztóan magányos vagyok, meg a gyereknek is, mert nincs pénzünk semmire. Kamaszként egy szobában alszanak, ami miatt folyton veszekednek. Nem bírom már tovább. Legszívesebben feladnám őrökre.

"Nem mehetek barátok közé"? Én minden hétem többször találkozom velük. Átjönnek, vagy átmegyek én a gyerekkel. Miért ne tehetnéd meg ezt te is?

Nekem azt nehéz feldolgozni hogy ilyen rosszul választottam apát (drogfüggő volt) és nem tudtam megadni a fiamnak azt ami a normális és a mai világban egyre ritkább: egy hagyományos családot..

Voltak nehézségek, de ennyi év távlatából nekem ez egy szép emlékű időszak az életünkből. Születésétől ötéves koráig neveltem egyedül a nagyobbik fiamat, mi nagyon jól elvoltunk. Az is igaz, hogy 1. még nagyon fiatal voltam, 2. bár szeretem a társaságot, kimondottan igényem van rá, hogy csak magamban is legyek, így én nagyon bírtam azt, amikor a gyerek már aludt, és enyém volt az este, soha olyan kreatív nem voltam, mint azokban az években.

De nem voltam magányos, a közeli barátaim megmaradtak, sokszor találkoztunk, heti egyszer biztos, hogy feljött valaki (vagy többen is) este filmezni, beszélgetni, együtt főzőcskézni, ilyenek.

Ami nehéz volt, az az anyagi része, meg az, hogy nálunk nem volt olyan, hogy apás hétvége, szóval ha gyerek nélkül akartam menni valahová, ahhoz segítség kellett.

Két szó jut erről eszembe: sz.ar és szégyen.

Nekem nem jut más sose, csak a munka és a gyereknevelés. Minden aprópénzért le kell hajoljak, minden hónap elején reszketve várom a családi pótlékot és a gyerektartást. Apuka meg éli világát, éy ezi idegesít a legjobban.