Akinèl kb. 4 ès volt a gyerekek között mesèlnètek milyen volt ès mièrt döntöttetek ìgy?

A férjem lassan döntötte el, akar-e még egyet, aztán még egy évig nem jött össze.

Konkrétan sosem mondtam, hogy 4 év különbséget akarok, azt viszont mondtam, hogy minimum 3-at. Az oka egyszerűen az, hogy bár mindennél jobbam imádtam a fiamat (és most már a lányomat is), tisztában voltam a korlátaimmal. Nem vagyok szuperanya. Nem vagyok "anyaságra teremtve", mint pl anyukám, nem vagyok az, aki (csak) ebben teljesedik ki, aki egyedül ezt szereti csinálni, aki saját magát letojja, és csak és kizárólag 100%-ban a gyerekeinek él. Szeretek kikapcsolódni, szeretek eljárni edzeni, szeretek dolgozni, szeretek ember is lenni, nem csak anya. Ebből kifolyólag nem tudtam elképzelni magamat otthon pl. egy másfél évessel meg egy újszülöttel. Féltem, hogy bediliznék egy hónap alatt attól, hogy a nagyobbik is még szinte baba, még pelenkázni kell, még alig-alig eszik önállóan, alig beszél, nem tudja elmondani mi a baja, hisztizik, dackorszakba lép éppen, ilyesmi. Ezért leszögeztem a férjemnek, hogy minimum ha a nagy ovis korba lép, akkor jöhet kistesó. Szerencsére ő abszolút támogatott, mondván "te leszel velük itthon, te tudod". 😃 Végül 4 év lett belőle, és soha de soha nem bántam meg. A fiam már kvázi önálló volt, mire megszületett a húga, és sokkal könnyebb volt így minden. Nagyon várta a kicsit, mindenben segített az első naptól (kérés nélkül), megértette, hogy attól hogy a picivel sokszor többet kell foglalkozni, őt még ugyanúgy szeretjük, csak ő már nagy és ügyes, a baba meg még nem az. Imádják egymást a mai napig is. 6 és 2 évesek most.

Mindig is két gyereket akartam, de addig nem kezdtünk el próbálkozni, amíg a férjem is azt nem mondta, jöhet a következõ. Ha csak rajtam múlott volna, kisebb korkülönbség lenne.