Mi a nehéz az anyaságban és a háztartás vezetésében?

Az a legnehezebb, hogy a problémák nem csökkennek, hanem növekednek és sokasodnak. Mindig van valami.

Babakorban: hasfájás, sírás, nem alvás,

Kisgyerekkorban: hiszti, dacosság, akaratosság,

Kisiskolás korban: veszekedés a tanulás, leckék miatt,

Felsős iskoláskorban: veszekedés a jegyek miatt,

Tinédzserkorban: hiszti, lázadás, továbbtanulás, jegyek, viselkedés miatti veszkedések...

Az, hogy monoton, és hiába szólnék bárkihez, nincs, aki válaszolna.

Én irodista voltam, mielőtt elmentem szülni. Az is monoton munka volt, de akármilyen monoton volt, azért mégiscsak beszélgettünk egymással, és nemcsak szünetben, hanem úgy en bloc, ha nem volt ügyfél. Most kihez szóljak? Kihez beszéljek? A barátaim dolgoznak, férjem dolgozik, szüleim dolgoznak, testvérem dolgozik. Délután meg nincs mindig valakinek affinitása ahhoz, hogy hozzám jöjjön pofavizitre, hanem mindenki a családjával van. Hétvégén meg a párommal vagyok, aki nyilván főként pihenni szokott olyankor.

Mindennap ugyanaz van.

És elkezdtem magamba beszélni, ami rohadt gáz, főleg, hogy sokszor nem is veszem észre magam, úgyhogy mások is hallgatják a problémáim.

De ami még ennél is rosszabb az az, hogy sose tudom kipihenni magam. Mindig fáradt vagyok.

A háztartást meg se említem.

Helyt állni mint anya, mint nő, mint feleség, mint szakács, cukrász, mint talarítónő.

Olykor ápolónő.

Ezt persze 0-24 es készenlétben. Úgy h 90%ban csak magadra számíthatsz.

Magányos vagy, de még is vágysz az EGYEDÜL létre.

A gyereknevelésben az, hogy nincs idő semmire, folyton fáradt vagyok. Az is eléggé nehéz, hogy mindenki mindig tudja, hogy az én gyerekemnek mi a legjobb, mindenki mindenki életébe undorító módon belepofázik. És persze a felelősség, hogy hogyan nevelem, mert jelentős százalékban rajtam és a (12 órás műszakban dolgozó) apján múlik, hogy milyen ember kerül ki a társadalomba.

Egy háztartás vezetésében mindig az a legnehezebb, hogy sose ér véget, és nemcsak magad miatt kell takarítani, hanem ott van egy férfi, plusz egy mindent szétpakoló, mindent szétszedő gyerek.

Nekem a legnehezebb az, hogy van egy ember, akinek a léte tőlem (vagy az apjától) függ, 0-24 órában. Az életem minden percében valakiért felelek. Mit adjak neki enni? Eleget játszok vele? Nem vagyok rá rossz hatással, amikor semmi kedvem semmihez? Eléggé kimutatom a szeretetem? Ha nem eszi meg a rendes kaját, és a finomságért könyörög, sír, hogy ő csak azt eszi meg, mit csinálok? Egyik nap engedem, hogy egy órát is tévézzen, aztán másnap lelkiismeretfurdalásom van, és egyáltalán nem engedem a tévét, próbálok vele játszani, de nem mindig van ehhez kedve. Akkor akarja, hogy olvassak neki,amikor meg nekem sincsen semmi kedvem.

Elég új ingert kap? Jó gyerekkora van? Nem fog traumákkal felnőni? Egészséges? Elég vitamint eszik? Elég tápanyagot eszik? Eleget alszik?

Szóóval, igazából nekem ez a nehéz. Ha alszik, és én elmegyek valahova ( amikor a férjem itthon van), akkor már az autóba ülve lelkiismeret furdalásom van, és attól félek, hogy mi van ha halálos balesetet szenvedek, és anya nélkül kell felnőnie...

Én inkább ilyen szorongós anyuka vagyok sajnos.

És mellette rohadtul introvertált, szóval az, hogy alig tudok egyedül lenni, kiakaszt. Szeretem a lányom és a férjem, de nagyon kéne egy kis egyedüllét.

Nekem a háztartással szerencsére nincs bajom, szeretek takarítani, gyorsan csinálom, és szeretem az eredményt megcsodálni.

Az, hogy sose érek a végére. Mert nincs vége. A háztartásnak se.

Pl: Míg egyedül éltem szépen fokozatosan mindenféle nehézség nélkül kitakarítottam és patyolat tisztaság és rend volt. Miért? Mert nem volt aki összerondítsa. Ha csak az egyik szobára volt időm, ott rend is maradt, míg a következővel végeztem.

Most meg olyan sincs, hogy a szennyestartó egy napig üres legyen. Ha egész nap megy a gêp, akkor is újratermelődik.

Vagy a gyerekek: folyamatos kihívás. Első gyerekünk nehéz eset, fejlesztésre szorul születése óta, de ez nem úgy megy, hogy elér egy mérföldkőig és hátradőlhetsz, hanem már azt kell nézni, hogy mi a következő. Nyílik az olló, növekszik a lemaradás vagy csökken. Most ott tartunk, hogy csak találjunk egy olyan iskolát, ahol nem vész el az eddig belefeccölt energia és nem rombolják le, amit elértünk.