Tényleg hálátlan vagyok, aki nem értékeli, amilye van?

Két gyerekes anya vagyok, jelenleg várandós a harmadikkal. Jó életünk van, mondhatni átlag felett élünk. Olyannyira, hogy dolgoznom nem is kell. A gond, hogy én szeretnék. Szakmám szerint óvónő vagyok. Tudom, alulfizetett szakma, de én mindig is ezt szerettem volna csinálni.

Az elején még úgy beszéltük meg a férjemmel, hogy az első gyerekünk két éves koráig leszek otthon, aztán dolgozom 2-3 évet és jöhet a második baba. Majd vele is két év és dolgozom újra. Harmadikat nem terveztünk.

Az első gyed alatt a férjem egyre jobban keresett, így abban maradtunk, hogy ne dolgozzak a két gyerek között, tudjuk le egybe a két gyedet. Így mire a fiam 3 éves lett, meg is született a lányom. Imádom őket, de nagyon hosszú öt év volt. Felnőttekkel alig találkoztam, főleg a szüleimmel. Férjem egyre feljebb ment a ranglétrán és ezzel egyenesen arányos volt, hogy egyre kevesebbet láttam. Majd jött a covid és megegyeztünk, hogy nem megyek vissza dolgozni még, hanem maradok a gyerekekkel. Év elején felvetettem, hogy ősztől újra dolgoznék, akármi is lesz a járvánnyal. A gyerekek nagyok, óvodában, iskolában lesznek, semmi társaságom nem lesz, szeretnék valami értelmeset csinálni. Rábeszélt, hogy várjuk ki a járvány végét, majd egy újabb babára is. Főleg anyagi szempontokkal érvelt (pl babaváró hitel, amit okosan beforgatott egy ingatlanba, amit most bérbeadott, így a hitelt a bérlő fizeti vissza). De ezekre igazából nincs szükségünk, nekem bőven elég már, ami van. Mondtam, hogy ha a kicsi betölti a két évet, tényleg megyek dolgozni, de nem örült neki. Értem az érveit (túl sok évet hagytam ki, kevés a fizetés, kevesebb időm jut a családra, neki kell többet besegíteni majd, holott az ő munkája több pénzt hozna), de én úgy érzem, hogy többre vágyom, mint a házban ülni, háztartást vezetni és nevelni a gyerekeket. A férjem és a szüleim helyett is jó dolgomban hisztizek és sokan cserélnének velem, de én meg velük cserélnék. Gyakorlatilag nincsenek barátaim, nincs az életemben semmi változatosság, a férjemet alig látom, a szexuális életünk szinte egyenlő a nullával. Reggelente úgy érzem, nincs is értelme felkelnem, mert minden napom ugyanolyan.

És mindenki szerint velem van a baj, mert nem tudok örülni semminek. Már beszélni sem merek az érzéseimről, mert arra terelik a témát, hogy nem szeretem a gyerekeim, vagy derogál a házimunka. Pedig nem erről van szó.

Bocsánat, hogy ilyen hosszú lett, de olyan jó volt kiírni magamból.