Miért hálatlanok a gyerekeim? Annyi mindent megtettem értük!

hálátlanok? te szülted őket, te döntésed volt! nem ők kérték, miért vársz bármit cserébe tőlük?

hol itt az önzetlen szeretet? rossz volt olvasni :(

az miért esik rosszul, hogy tartják a kapcsolatot az apjukkal? nekik akkor is az apjuk ha ti elváltatok! akkor is ha nem fizetett rendesen! lehet ő pont lelkileg támogatja őket, talán ez hiányozhat nekik tőled, mert csak az anyagiakon ugrálsz. mit számít mennyi fiad keresete, te vagy érte, nem fordítva! soha nem várnék anyagi támogatást a fiamtól pedig én is mindent megteszek, hogy sikeres legyen, hisz ez a dolgom!

Bármennyire fáj, próbáld elengedni őket valamennyire...

Sajnos vannak ilyen gyerekek is. Szomszédaim nagyon kevés pénzből, de kitaníttattak 2 diplomás embert. Orvost és tanárt. Ők támogatják a szülőket.

Amikor kisebbek voltak milyen volt a kapcsolatotok? Voltak közös programok, beszélgetések?

Lehet érzelmileg nem sikerült elég szoros kapcsolatot kialakítani velük.

Tudod a baj nem itt kezdődik. A kapcsolat megromlása egy folyamat része. Ehhez vissza kell menned a kezdetekhez, milyen volt a viszonyotok, mikor kicsik voltak, hogyan alakult, mikor kamaszodtak, mire tanítottad őket kicsi koruktól, mit tartottál fontosnak, mivel töltöttétek együtt a szabad időtöket, voltatok-e bizalmas viszonyban, gyerekként megbízhattak-e benned, elmondtak-e mindent neked, mik voltak a terveik, vágyaik stb.

És meg kéne hallgatnunk a másik oldalt, mit mondanának most rólad a fiaid. Mert ahogy most érzel, az szubjektív, de ebből a pár sorból nehéz következtetést levonni.

Azt írtad, anyagilag segíteted őket. Csak anyagilag? És érzelmileg? Mert az a fontosabb.Ezt kell inkább megvizsgálnod, hogy milyen volt köztetek a szülő-gyermek kapcsolat. Milyen szülőnek tartod magad? Mit tartasz egy szülőnél a legfontosabbnak?

Mit jelent, hogy keresztül néznek rajtad? Régebben jobb volt a kapcsolatotok? Ha úgy érzed eltávolodtatok egymástól, rá tudsz-e jönni, hogy mi az oka ennek?

Miért fáj, hogy tartják az apjukkal a kapcsolatot? Hiszen az apjuk.

És leginkább: mi az hogy az apjuk learatja a babérokat? Szerinted abból áll a szülőség, hogy felnevelem a gyereket, hogy felnőttkorában büszkélkedhessek vele, learatva valamilyen nem létező babérokat?

És miért legyenek hálásak? Mert tetted a dolgodat mint szülő?

Ezeket a kérdéseket gondolatébresztőnek szántam. Ha ezekre választ adsz magadban, már közelebb jutsz a megoldáshoz, hogy miért romlott meg a viszonyotok, mi az oka, és hogyan lehet helyrehozni, és te mit tennél meg azért, hogy jobb legyen a kapcsolatotok.

Biztos nem ezt érdemled, hisz megtettél minden tőled telhetőt értük. De mi szülők sem vagyunk tökéletesek, az élet tele van buktatókkal, tévedhetünk, hibázhatunk még a legjobb szándékkal is. Próbálj rájönni, mi volt a hiba, hol kezdődött az eltávolodás. És a legkisebb gyerek?

Ővele még minden rendben?

Ha vissza akarod szerezni a fiaidat, az első lépést te tedd meg. Keresd velük a kapcsolatot, szervezz egy közös programot, hívd meg őket magadhoz, találj ki valamit hogy segítsenek valamit megcsinálni, vagy bármi, egy őszinte beszélgetés. De ne támadás legyen, ne vágd a fejükhöz, hogy hálátlanok, hogy nem ezt érdemled stb., mert akkor még távolabb kerülnek tőled. Csak diplomatikusan. Rá kell jönnöd, mi a bajuk, hol romlott el a dolog, miért nem nézik semmibe az anyjukat, és miért jópofa most az apuka aki nem sokmindent tett értük.

A férjemék is így nőttek fel. Alkoholista apa, majd válás, így az anyósom nevelte a két fiut, segítség nélkül. Apjuk mindenét elitta, soha nem támogatta őket egy ft-tal sem. Anyósom szó szerint éjjel-nappal dolgozott, hogy a fiait fel tudja nevelni. Férjem elvégezte a főiskolát majd doglozni ment, onnantól önerőből még szakmérnöki és egyetemi végzettséget is szerzett. Tesója megelégedett egy érettségivel, nem akart továbbtanulni, ő sokáig sportolt. Férjem mai napig támogatja az anyukáját, nagyon szeretjük, nagyon rendes asszony. De ő ilyen empatikus egyébként is. Öccse már kevésbé, de azért neki is jó a kapcsolat az anyjával.

Szeritem a te fiaid is majd "lecsillapodnak" és el fog jönni az idő, mikor rájönnek hogy mennyi áldozatot hoztál értük, hogy tisztességgel felneveld őket. Más lesz, ha már nekik is lesz családjuk.

Szerintem engedd el őket! Nem kell mindig minden sz..ból kiszedni a kisebbik fiadat sem- másszon ki egyedül, ha már ilyen felnőttnek érzi magát. Persze tudom, hogy egy anya mindenek felett a gyerekeiért... de ezzel sem teszel mindig jót, ha mindent megoldasz helyettük.

(egyébént mint anya írom, hogy elhiszem, hogy szarul érzed magad miattuk. )

Valahol a kommunikációban csúszhatott el a dolog.

Lehet, hogy beszéltél erről - holott ez tabu téma.

A gyerekek nem szeretik, ha valamelyik szülő mártíromságot válal értük.

És ez kimondatik...

Nekem több olyan gyermekem is van, aki fogadott gyerek. Csak egyet tudtam törvényesen örökbefogadni, de segítettem kettőt még, úgy ahogy tudtam. Hálát soha nem vártam. Ha valamelyik hálákodni akart, vagy a kölcsönt visszafizetni, akkor azt mondtam, hogy megállj!!! Én lehetőségeket adtam neked. Nem tartozol nekem semmivel. Magadnak, tartozol azzal, hogy vajon jól használod-e ezeket a lehetőségeket. És esetleg majd a te gyerekeidnek tartozol azzal, hogy nekik is add meg mindazt, amit tőlem kaptál...

Egy másik - idézetekkel foglalkozó kérdés kapcsán - kiderült, hogy a hála kérdésével kapcsolatban Móricz Zsigmond már egy évszázada megadta a választ. Nagyon frappáns, amit ír:

"Ha a szülő üzleti befektetésnek tekinti a gyereknevelést, a legnagyobb mértékben pórul jár. Ha úgy gondolja, hogy minél több gyereket nevel, mint a malacnevelésből, meglesz idővel az a haszna, hogy mikorra erői elmúlnak s maga szorul eltartásra, akkor a gyermekek... Vagy pláne, hogy a gyermekei erőtartalékát akarja a maga céljaira felhasználni, ha majd megnőnek? Vagy csak az is, ha bármiképpen, nemcsak üzletileg, tehát nem pénzben kifejezhető módon, de érzelmileg akar hasznot, például ideái tovább plántálásában, vágyálmainak kiélésében - akkor is a legnagyobb mértékben pórul jár. (...) A gyerek mindennap kifizeti saját magát. A szülő egy főkönyvi lapot tart a gyermeke számára: egyik oldalon beírja, amit ráköltött s amit rápazarolt, a másik oldalon felrója, mit vár ezért viszonzásul. Az én tanácsom az, s én amennyire emberileg lehetséges, ezt végre is hajtottam: a szülő mindennap zárja le a számadást, írja be egyenlegül, hogy: van gyermeke. Ez az öröm mindent ki kell, hogy fizessen."

>Móricz Zsigmond<