Szerintetek a nevelésetekben mit rontottak el a szülők?

Kb az egészet. Nem voltak elég szigorúak. Bár nem kellemes szigorú szülőkkel élni, mégis jobb lett volna, talán most nem lennék ennyire lusta.

Ugye bár sose voltam rákényszerítve semmire, és hozzászoktam a lustasághoz.

Nevelni is őskori módszerekkel próbáltak, ha valami rosszat csináltam (nadrágszíjjal vert el apám mindig).

Rettenetesen önbizalomhiányosnak neveltek. Nem direkt, tudom, de bárminek nekifogtam volna:

"Á, úgyse sikerül."

Szerettem volna tiniként pl főzni valamit:

"Mutasd, rossz nézni, majd én megcsinálom"

Elmostam egy poharat, fogta, elmosta még egyszer.

Jogsinál:

"Úgyse tudsz rá összespórolni".

Mikor meglett a pénz:

" Úgyse sikerül, kidobod a pénzt az ablakon"

Mikor megelett:

"Úristen, ne vezess, meghalsz, megölsz valakit, stb"

Ezer ilyet tudnék írni.

Egymással is ezt csinálták, bármibe fogtak volna, egyik húzta vissza a másikat... engem meg mindketten.

Soha életben nem mondták, hogy ügyes vagyok. Dícsérettel érettségiztem, csak a matek lett 4es, az angolom több mint 99%os lett. Annyit nem mondtak, hogy"jaj de jó".

Viszont 100 okot mondtak miért ne menjek egyetemre, nem is mentem -nagyon bánom.

Mikor megtanultam több nyelven(magyar se az anyanyelvem), azt hitték, megtanultam 3 mondatot, de nem tudnék megszólalni.

Mikor lett jó munkám nyelveket használva, hüledeztek, hogy az meg hogy lehet, hallottam ahogy mesélik a rokonságban hogy hogy lehet, hogy"ennek" ilyen jó helye lett, hogy jutott be oda, stb...

Nem tudom elmondani, mennyire rányomta ez a bélyegét a viselkedésemre. Kb akkor is elnézést kérek ha a saját pogaramból iszom és rettentő megfelelési kényszerem van.

Soroljam?! 🤣🤣

Kapásból a fizikai bántalmazást. Hogy nevelőapámnak bármi baja volt, 4éves koromtól (azóta van együtt anyával) rajtam vezette le. Ha már nem úgy néztem rá, ahogy ő gondolta, vert. Nem kicsit. Nem egyszer anyát behivatták a suliba, mert tele voltam foltokkal. De persze mindig kimagyarázta.

Mindentől tiltva voltam.. sulibuli, osztálykirándulás, stb... mert mem érdemeltem meg... mai napig nem tudom miért.

Mikor kamaszodtam, nem voltak barátaim. Suli után is hazafele tanulni, hétvégén meg kötelező takarítás. Ki akart velem így barátkozni?! Senki.

Pasim nem lehetett, mert a tanulás az első.

18évesen elmentem dolgozni, diákmunkára, suli mellett, anya számlájára ment a pénz, ha kértem, jól megindokoltam mire, akkor kaptam belőle.

Nem tanulhattam annak, aminek nagy vágyam volt, mert az szar szakma. Lány létemre rendőrnek akartak adni, hiába tiltakoztam.

18at betöltöttem, utána mehettem el otthonról a barátokkal. Hétköznap este 8ig, hétvégén este 10ig pénteken VAGY szombaton.

23éves koromban ismerkedtem meg párommal, 1hónap után költöztem is hozzá. Szabályosan menekültem otthonról. Megtudták hogy fium van, ki akartak tenni amúgy is, mert nincs itt az ideje.

Anyám sosem tiltott, ellenzett semmi, de mellettem se állt ki sosem. Amit nevelőapám mondott annak úgy kellett lennie.

Ennek 5éve. Ma már a férjem, anyámékat azóta se láttam.

Anya részéről semmit.

Apám miatt viszont szorongó önbizalomhiányos lettem. Szerencsére elváltak mikor 10 voltam,de a problémáim velem maradtak.

32/n

Tiszta, egyenes kommunikációt pl nem tanították meg. Az egész család konfliktuskerülő, anyámmal a mai napig nem lehet egy összetettebb beszélgetést lefolytatni a "szia, hogy vagy"-nál, pedig apám már meghalt és alapvetően miatta volt mindenki füle-farka behúzva otthon. Ha valamivel nem értettem egyet, amit mondott, akkor már rögtön feleseltem, de ez nem is csak vélemény-szintjén volt, hanem ha valami másképp történt a valóságban, mint ahogyan azt ő gondolta, akkor is én hazudok és szemtelenkedek, ha ellentmondok az ő tévképzeteinek. Tipikus autoriter szülő volt egyébként, anyám meg borzasztó kiszolgáltatott és lusta, gyermeteg lelkű, akinek ez a helyzet ha nem is felelt meg tökéletesen, annyira azért nem utálta, hogy váltson.

Nekem sem volt soha megengedve a társas élet, egy buliban, koncerten, semmin nem voltam egyetemista koromig. 18 évesen már engedték, hogy péntekenként este 10-ig kimaradjak otthonról, de ha egyszer is 10:01-kor értem haza, már a szememre vetették és legközelebb nem mehettem. Fiúm nem lehetett, egyszerűen tiltották, szóval csak titokban pasiztam.

A férjem néha elcsodálkozik rajta, mikor sztorizgatok neki a gyerekkoromról, hogy hogyhogy normális ember lett belőlem. Néha én is meglepődök :D

apám azt gondolta, hogy normális “nevelés” ha vadállat módjára ordibál velünk kicsi korunk óta. az eredménye hogy borzasztó feszült és rémült leszek, rosszabb esetben elbőgöm magam valahányszor egy felnőtt férfi felemeli rám a hangját. emellett sajnos én is elkezdek kiabálni, ha ingerült leszek.

egyébként nem rossz apa ő, meg tudom hogy szeret, de ez olyan sebeket hagyott bennem amit azóta se tudtam elhagyni.