Mégis miért vállal valaki több gyereket?

Az első gyermekünk nehezen jött ösdze, nagyon vágytunk már rá.

Amennyire akartuk, olyan kis akaratos is lett 😅 4 éves koráig hallani sem akartunk 2. gyerekről. Aztán valami bekattant. Pont annyira szerettem volna még egy babát, mint a lányunkat. A férjem partner volt ebben. Ő már régebb óta vágyott rá (csak nem merte mondani)

Volt azért bennünk kétely. Nem is kevés, mégis akartuk.

Hát nem mondom h majd kiugrottam a bőrömből mikor bejelentette a doki h ketten vannak a pocakban.

Az az igazság ha a nagylányom olyan baba/gyerek lett volna mint a kicsi, lehet én is sorra szülök még 2t.

Még a fiúnk is sokkal nyugisabb a nagylánynál.

Tehát összességében az ikrekkel együtt kevesebb "baj" van mint a naggyal volt/van.

Tény h azokat én se sajnálom akik azért panaszkodnak mert "nekem is olyan mintha ikrek lennének. Jajj"

Először is ezt nehezen hiszem el (mert még az egyik csak babakocsizik, a másik már sétál, vagy éjjel 3-4 óránként nem kell felváltva kelnie a 2 gyerekhez stb)

Másodszor pedig azt ő választotta. Ő akart ilyen kicsi korkülönbséget

Majdnem 2év volt a nagyok között 20 éve, nyugisak voltak mindent megtudtam oldani.

Gondolam a kicsinek is jó lenne egy korban hozzá való tesó, sajnos nem maradt meg a terhesség, mostanába szültem volna, hát néha elgondolkoztam, hogy ez nagy hassal izgi lenne, most 2 a kicsi. Néha a lányom besegít a férjem van hogy itthon van 2 - 3 napot, de van hogy hetekig csak esténként és hétvégén van. Én még reménykedem, hogy csak lesz egy tesó, addigra 3 körül lesz a fiam is.

23 hónap van a gyerekeim között. Szerettünk volna tesót, de nem ilyen hamar. Így alakult. Az első fél év nehéz volt, most egyre könnyebb, ügyeskednek, már most elvannak ketten.

Hogy miért szerettünk volna tesót? Mert csak. Ezt nem lehet megfogalmazni.

8 hónapos a kicsi, és már most azt érzem hogy jó lenne mégegy. 😅

Sokakban él egy olyan kép az anyaságról, ami nem teljesen fedi a valóságot és amikor anya lesz és a saját bőrén tapasztalja a dolgokat, nem pedig hallomásból, akkor jön a felismerés, hogy hoppá ez azért mégsem mindig olyan egyszerű.

Nekem egy gyerekem van, nagyon szerettem a terhességet is és az anyaságot is. Amíg nem volt, addig mindig úgy képzeltem el, hogy majd kettő lesz, de a terhesség alatt jött egy olyan gondolat, hogy három gyereket szeretnék és most, hogy már tudom milyen, ez a gondolat csak egyre inkább erősödik. Családcentrikus vagyok, engem boldoggá tesz.

Szerintem, nem mindenkinek való az anyaság.

Miért?

Mert szeretem látni, hogy az eltérő fejlődés, eltérő tulajdonság is lehet jó.

Mert csodálatos dolog őket együtt látni.

Mert szeretem, amikor egymásnak tesznek szívességet.

Mert jó látni, hogy támogatják egymást.

Mert sokat tanulnak egymástól.

Mert sosem unatkozunk.

Mert érdekes figyelni, hogy azonos szülőtől, azonos körülmények között, azonos neveléssel mégis mennyire különbözőek.

Sok-sok okot találok.

Mondjuk nálunk nagyobb a korkülönbség, 4, 8, 12 évesek.

Úgy, hogy az első gyerekem álomgyerek volt, mellé bárki szült volna még tízet. :) A második meg önálló volt a végtelenségig, így nem voltak kétségeim, mikor 1 éves korában terhes lettem újból. A dackorszaka hála istennek később kezdődött. :D A harmadik meg annyira önállótlan, és visszamaradott volt mindig is, hogy 6 éves koráig eszembe se jutott, hogy be mernék vállalni mellé egy kisebbet.

Szóval a titkom az, hogy MEGFELELŐ sorrendben szültem őket. :D

Amúgy meg imádom, hogy hárman vannak, szociálisan igenis rengeteget számít egy gyereknek, ha van korban hozzá közelálló testvére.

Ennek a kérdésnek ne haragudj, de nem sok értelme van. Az én nézőpontomból maximálisan érthető és elfogadható, ha te egy gyereknél nem szeretnél többet. Ez a te határod, érzed és tudod, fel is vállalod. Ez teljesen rendben van.

De miért olyan elfogadhatatlan vagy felfoghatatlan számodra, hogy másnak meg máshol vannak a határai, igényei? Miért olyan furcsa számodra, hogy másoknak nem kellenek "érvek" a 2., 3., többedik gyerekhez, mert nekik ez érzésből jön, hogy szeretnék vállalni, annak előnyeivel és hátrányaival.

És az sem kőbe vésett dolog, hogy az első gyerek problémás és nehezen kezelhető. Nekem egy angyal fiam van (az első) ilyen jó természetű gyerekkel szerintem soha nem találkoztam még, abszolút nyugodt, nem hisztizik, szépen tanul és fejlődik, szófogadó, egyszerűen nem okoz megerőltetést vele foglalkozni, mert egy főnyereménynek érzem. Nem is volt kérdés, hogy lesz tesó ezek után, hisz a nagyfiam nem tépázta meg az idegeinket. A második fiam már sokkal huncutabb, de még benne is benne van valami báj, amikor rosszalkodik, még akkor is cukin csinálja. Plusz együtt nagyon jól elvannak, és a nagy sokkal jobban leköti a kicsit napközben, mint mi. Figyelni kell rájuk, és néha vannak nehéz napjaik, vagy összevesznek egy játékon, de egyébként szerintem nagyon egyszerű velük. Én emiatt még egy harmadik gyereken is elgondolkoztam, pedig kettőnél több sosem szerepelt a terveimben.