Miért istenítik annyian a kötődő nevelést, amikor a régi nevelés is bevált?

Régen sem hagytak egyébként mindenkit sírni. Anyukám pont azt meséli mindig, hogy úgy tudott csak enni tőlem ha berakott a babakocsiba és rugdosott közben, míg evett, mert különben ordítottam. Azt mondta az első 3 hónapot gyakorlatilag végigorditottam. De amiket mesél abból nem az jön le hogy sírni hagyott. Öcsémet se hagytuk soha sírni csak amikor már nagyobb volt és hisztizett m, akkor nem annyira adtuk alá a lovat de az már nem a csecsemő kor.

Szóval azért nem lehet általánosítani ebben sem. És nekem is a nővérem szorongó és neurotikus pedig ő se volt sírva hagyva. Szerintem ezzel a 30-50 korosztállyal nem a gyerekkori nevelés bánt el, hanem a világ irdatlan nagy változása.

"a 30-50 korosztállyal nem a gyerekkori nevelés bánt el, hanem a világ irdatlan nagy változása."

Nagyon jó meglátás!

Én nem látom úgy, hogy a régi módszer bevált. Ha körülnézek, jóval több példát látok arra, hogy a felnőtt gyerek kapcsolata a szüleivel rossz, és kb nyűgnek éli meg a kapcsolattartást. Nem értik egymást, nem állnak közel egymáshoz. Nézd meg pl. ebben a kategóriában is mi van, mikor pl. arról van szó, hogy a nagyik mikor láthatják az újszülött unokát. A fiatalok a hátuk közepére nem kívánják őket kb, igyekeznek minél több távolságot tartani. Nálunk se jobb, anyám mást se tud, mint kritizálni meg piszkálni, én is annak örülök inkább, ha nincs itt. De ez csak egy példa a sok közül. Anyóssal más a helyzet, ő nem ilyen. Vicces, hogy amúgy ő a férjemet kötődően nevelte bizonyos szinten (vele aludt, nem hagyta sírni, bár szoptatni nem sokáig tudta, és nem hordozott), és hát igazából nekik tényleg sokkal közelebbi a kapcsolatuk.

Mindemellett én azért nevelek inkább válaszkészen, mert ezt érzem helyesnek, nekem belülről ez jön. Rossz érzés volt, ha babakorukban sírtak, így nem hagytam őket sírni, az iszsz nekem logikus, hiszen én se időre eszem, hanem amikor éhes vagyok. A pici babától természetesnek érzem az igényt az anyja testközelségére. Nincs kinyalva a fenekük, nem kapnak meg mindent, és vannak határok, de az igényeikre figyelek. Most 5 és 2 évesek, nagyon szeretetteljes a kapcsolatunk, anyám már megjegyezte, hogy én sose voltam vele ilyen bújós, ezek a mai gyerekek egész mások... de amúgy ő is jóval ridegebb volt velem, mint én a gyerekeimmel, erre már emlékszem is. Mindemellett szépen, időben válnak is le rólam, nem maradt egyik sem a fenekemben. Nekem eddig jónak tűnik az irány, csak hát persze ebben is van ló túloldala, én is látok rá példát.

Mondjuk finoman megjegyzem, hogy mindig van arany középút.

Pl időre etetés vs iszsz. Azért a megetetem mert 2 óra után látom, hogy éhes nem ugyanaz, mint a megnyikkant, úgyhogy betömöm a mellemmel a száját, had “komfortszopizzon”. Szóval mindig volt és lesz közép irány is, meg valamelyik irányba túltolt is.

Én igény szerint voltam szoptatva, órákat altattak stb. mint első gyerek, a tesóm már nem. Kettőnk közül ő sokkal kiegyensúlyozottabb én vagyok a depressziósabb, mert anyum gyermekágyi depressziót kapott alattam a kialvatlanságtól.

Nem mindenkinek ugyanaz válik be.

19 azt hiszem erre mondják, hogy boldog anya-boldog baba. Akármilyen szarul hangzik de néha az a jó, ha az anya magat helyezi előtérbe. Egy nem szoptató időnként lepasszoló anyuka gyereke lehet sokkal több aktív odafigyelést és szeretet tud kapni mint egy kifacsart iszsz kötődő. És most direkt írtam két szélsőséges példát. De én is ezt látom a nagyobbacska gyerekeknél. Azok a kiegyensúlyozottak, ahol látszik hogy anyuka is rendben van. Kívül-belul. (Most nem arra gondolok, hogy gyönyörű, hanem hogy nincs szétcsúszva)

És ezekben az anyukakban nem az a közös, hogy mit csináltak a csecsemőikkel, hanem, hogy amit csináltak, az őket is boldoggá tette.