Van, aki úgy érzi, hogy az anyaságban teljesedik ki, ez a neki való út? Baj, ha én ezt élvezem?

Ne értsetek félre, sosem voltam egy lusta, láblógatós valaki.

26 éves vagyok, van két diplomám, három nyelvvizsgám. Éltem és tanultam külföldön, 23 éves korom óta dolgozom is. Mégis mindig kerestem a helyem, bennem volt az, hogy valami még hiányzik és hiába értem el a céljaimat, lettem sikeres, ürességet éreztem sokszor.

Sokáig azt mondtam, hogy nekem aztán nem kell gyerek és majd én leszek a családban a karrierista nagynéni, aki elkényezteti a rokon gyerekeket. Nem láttam, hogy mi ebben a jó, hogy mindent megteszel valakiért, mindenedet odaadnád érte. Úgy éreztem, hogy ehhez én túl önző vagyok.

Aztán megismerkedtem a párommal, akinek van egy kislánya (ő most 5 éves). Másfél éves kora óta egyedül neveli, a feleségével elváltak. Évente párszor látogatja a kislányt, néha küld neki ajándékokat, virágokat, de nincs nagyon az életében.

Mi már együtt élünk, így eléggé kiveszem a részem a gyereknevelésből, itthoni dolgokból. És azóta érzem ezt, hogy élvezem az anyaszerepet. Régen nem bírtam 9 előtt kinyitni a szemem, most, ha kell, már 7-kor palacsintát gyártok és közben Jégvarázs dalokat énekelek a kislánnyal. Vagy éppen azért nem alszom, mert köhög és taknyos és reménykedek, hogy éjszaka nem lesz lázas. Szeretek vele lenni, a legfárasztóbb napom után is szívesen ülök le vele társasozni, babázni, vagy színezni, filmezni.

Nem mondom, hogy rögtön, de 2-3 év múlva simán itthon maradnék, mint főállású anyuka, már saját kisbabával is.