Ha a gyerekvállalás és gyerekszülés olyan csodálatos dolog, akkor miért okoz a nőknek depressziót?

Rengeteg oka lehet, említettek is már párat, én is hoznék még:

• Mérgező, bántalmazó (nem fizikailag) környezet. Amikor férj, anya, anyós, védőnő, gyerekorvos, többi anyuka, szomszéd folyamatosan megkérdőjelezi az anyai kompetenciánkat, osztják az eszet, hogy mit hogy kellene, bszogatnak, hogy ezt miért így csinálod, azt miért nem úgy stb. Biztos vannak, akikről totál lepereg az egész, de nem mindenkiről. Az sem mindegy, mekkora dózisban kapja az ember. Én egy maradi, sötét falusi közegben voltam (vagyok) egy nagyon idegrendszeri gubancos gyerekkel, ami csak később, csak az én utánajárásomnak köszönhetően derült ki. Addig (és igazából még utána is) folyamatosan kaptam az arcomba. Én voltam a környék legalkalmatlanabb szranyája nagyjából mindenki szerint. És ugye ha ennyien mondják... A mai napig nem hevertem ki.

• Nehéz, problémás gyerek. Nagyon más tud lenni az élet, a mindennapok egy könnyebben kezelhető, jó természetű kicsivel és az ellenkezőjével. És utóbbival csak várod, hogy majd neked is könnyebb lesz, ha letelik az első 3-4 hónap, ha elkezd érdekessé válni számára a világ, ha beindul a mozgásfejlődés, ha lecseng a szepa, ha kijönnek a fogak, ha elmúlik a dackorszak, ha ... Aztán baromi nagy csalódás, hogy majd' beleszakadsz, de neked valahogy sosem lesz könnyebb, sőt, egyre csak nehezebb. Hogy pl. a dackorszak is korán kezdődik, cserébe el sem múlik, és persze sokkal intenzívebb, mint könnyű, jó természetűéknél. És egy idő után már nem remélsz, inkább félsz, hogy ha eddig ilyen volt, akkor mit tartogat neked ez a gyerek kamaszkorára? Nagyon mélyre tud lökni egy ilyen gyerek, és abszolút lutri, hogy mit dob a gép.

A klinikai depresszió egy hormonok irányította folyamat, azt nem igazán lehet megelőzni, és nincs köze a terhesség-szülés-gyerek csodálatosságához. Az egy betegség, ahogy tud depressziós lenni egy szerető családból, jó anyagi körülmények között élő sikeres ember is.

A nem klinikai depresszió, a "depi" pedig sok ok miatt alakul ki, és jóval gyakoribb. Valaki írta: "A másik, hogy hülye elvárásokat támasztottam magunk elé már a legelső hónapban."

Ezzel 100000%-ig együtt tudok érteni és érezni, ugyanebben vagyok, első gyerekkel. A mai világban, ahol ömlenek az információk és a vélemények, ku...sz.r megpróbálni jó anyának lenni és idomulni az elvárásokhoz. Pont anyukámmal beszéltem, ő engem nem egész 30 éve szült, és nem lenne a helyemben, mert csak szoptatás témakörben annyi ellentmondó információ és elvárás van, hogy abba bele lehet őrülni... És akármit csinálsz, akárhány évesen szülsz, akármilyen a terhességed és a szülésed, a gyereknevelésed, akkor is lesz pár "jóindulatú" ismerős, aki beszól, kritizál és elmondja, hogy miért vagy hülye és miért nem csinálod jól.

Engem császároztak, de magába a szülésbe semmi jót nem láttam.

3 napig indították oxizocinnal a szülést, végül én kértem a császárt. Amíg benn voltam abban a 3 napban, kb 8 szülést hallgattam vég, nekem ez bőven elég volt.

A csecsemő korszak se volt a kedvencem, de annak is megvan a maga varázsa. Az én lányom első nap végalidt 6 órát, persze én szinte semmit, mert mindig néztem, hogy rendben van e. Szerencsére depresszióm se volt, mellett voltak anyámek, barátok, párom anyira akarta a gyereket, de végül nem is látta a mai napig. 6 éves a lányom.

Minden percét imádom, amikor mosolyog, megyünk valahova, ahogy bújik, örül, a hisztiket is szerencsére tudom kezelni. De most vagyok teljesen boldog, mert az új párom (2 éve), imádja a lányom és tényleg egy kis család lettünk.

A babakocsis időszakot nem igazán szerettem, nyilván abba is van jó.

Talán azért voltam kicsit depis, mert nem volt tejem.

Amíg meg nem szültem azt hittem, hogy a szülés lesz a legnehezebben része.

De a hormonok, a fáradtság, a szoptatás (nekem iszonyúan fájt 1 hónapig) az aggódás, hogy mindent jól csinálsz e? Na ezek sokkal nehezebben 😃 nem voltam depressziós, de sokszor kiborultam és a gyerekkel együtt sírtam a tehetetlenségtől. Szegény nagyon hasfájós volt..😔