Csak engem ver ki a víz, ha egy szülő "szerelmemnek" hívja a gyerekét?

Nekem már ez az "ő az èletem értelme" is picit sok. Valahogy mindenki ezt mondja, nem tudom mennyire érzi.

Amíg nem volt gyerek, addig mi volt.

Szabó Magda Mózes egy, huszonkettő című regénye szól arról, mennyire terhelő egy gyereknek ez.

Nálunk a szüleim nem voltak túl boldogok, nem valósította meg magát az anyukám, és ez nekem mindig annyira fájt.

Meg valahogy azt gondolom, hogy a gyereknek az is minta, hogy hogyan kell az életben értelmet találni. De ha ő az anyja élete értelme, akkor abból mit tanul?

Én nem is tudom a sajátomat annak tartani. Egyrészt évekig gondolkoztam, hogy legyen-e, és addig tökéletesen elvoltam, másrészt próbálok mindenfèlét csinálni mellette, harmadrészt egy kicsit azt hiszem, hogy az életem majd akkor lesz újra az enyèm, ha ők felnőttek, és ezt meg azt elérek még a szakmában, meg ilyen és olyan hobbym lesz, vállalkozásom, bármi.

És szerintem ez jó, én örülnék, ha Anyunak is lenne ilyesmi. Ebbe a szerelmemezésben ezt a kimondatlan érzelmi zsarolást érzem a gyerek felé.

Az is a bántalmazás egy formája, ha valaki nem tart határt a gyerek és maga között, rázúdítja a gondjait stb. A szerelmemezés számomra már azt sugallja, hogy egy olyan érzelmet, kapcsolati formát keres a gyerekkel, ami máshol kellene meglegyen. De ez szubjektív, ahogy a kérdés is az volt.

Amúgy még sokmindentől "kiver a víz", amik mind nem szerepeltek a kérdésben.

Az komoly, hogy rideg-korlátozó szülő az, aki nem ad szájra puszit és nem hívja szerelmemnek a gyerekét?

Ezt az én kommentemre írtad? Igèny szerint szoptatott, hordozott, igény szerint karban lévő babám van, sok ölelés, játék, kedveskedés - de van egy határ. És az ő kis leendő személyes terének, sorsának a védelme miatt sem a szerelmem, mindenem, életem értelme, jóvátétel mindenért, hanem valaki, akit azért bízott rám a sors, hogy segítsek neki a saját útjához eljutni. Nélkülem.