Ismersz olyan anyukat aki megbanta hogy gyereket vallalt?

Nálam sajnos nagyon szomorúan történt a gyermekvállalás. Édesanyám, aki mindennél jobban várta az első kisunokáját, meghalt rákban, mikor 6 hónapos terhes voltam. Összeomlottam.. HMaje hamar bebizonyosodott, hogy a gyermekem apja alkalmatlan a szülői szerepre, 35 évesen még buli hatán buli, számítani nem lehetett rá, nem járt haza stb., a családom végezte a feladait helyette. Majd elhagyott minket, mikor a kicsi 5 hónapos volt. A testvéreimre számíthattam az elején, de megromlott a viszonyunk, így maradtam egyedül. Egyedül csináltam végig MINDENT. Az éjszakai ébredéseket: 2 éves koráig nagyon rossz alvó volt, többször is fölkelt éjszaka, sírt, ki kellett venni. Próbáltam leszoktatni, bújtam a könyveket, hogyan, de nem sikerült. Két évig nem aludtam se éjjel, se nappal, illetve pár órákat. A dackorszakba szinte beleőszültem, de a nem alvás volt alegborzasztóbb. Egyedül vittem mindenhova: vásárolni, sétálni, orvoshoz, éjszaka az ügyeletre, ha kellett, baba úszásra stb. Egyedül cipekedtem, éjszakáztam, sírós baba volt(nem csoda, így sokat kellett ringatni. Nem volt senki, akit megkérhettem volna, hogy vigye el egy órára sétálni, míg én ledőlök egy kicsit, vagy kitakarítok, vagy elszaladok orvoshoz. Mindent vele csináltam, vittem mindenhova magammal. Ha elszakadt a cérna, nem volt ott apa, akinek csak átadom, hogy na most "vidd innen, mert falnak megyek", nem! Olyankor áviharzottam a másik szobába, bevágtam az ajtót és zokogtam dühömben, ő pedig ordított. Vagy leüvöltöttem a kis fejét, szitkozódtam :( Mindketten sírtunk és sokat! És mindeközben azt látni, hogy barátoknál, ismerősöknél minden happy (legalábbis az én helyzetemhez képest) hogy apa, anya együtt sétáltataja, hozza viszi a kicsit, na meg a nagymamá(k)hoz, aki imádja, kényezteti, akkor még nyomorúságosabbnak érezetem az amúgy se könnyű helyzetem. Mindenki hüledezett is a környezetemben, hogy hogy bírom egyedül, mikor ők ketten, hárman is alig. Ráadásul 15 hónapos korában vissza kellett mennem dolgozni, hogy elég pénzünk legyen, a kicsi bölcsibe ment, nehezen szokott be, sokat sírt megszakadt a szívem! Ráadásul minden mellet még dolgozni, anyagilag is biztosítani mindent.. hát nem éppen egy leány álom. Egy szóval, az életemnek ezen szakasza, ami a legboldogabb kellett volna, hogy legyen, a legszomorúbb, legmegfeszítőbb volt mind lelkileg, mind fizikailag. 25 évesen szültem, elótte egy sikeres, életvidám fiatal lány voltam, tele tervekkel, tettekkel, barátokkal. A kislányom születése mindent megváltoztatott,mondhatni inkább maga alá temetett. Hosszú évekig boldogtalan voltam, rengeteget sírtam,kilátástalannak éreztem a helyzetem és semmi biztonság érzetem sem volt. Ma már 8 éves, másodikos, boldog! Én tönkre mentem(lelkileg, fizikailag) amitől pedig megöregedtem. Természetesen nagyon szeretem s az életemet áldoznám érte. De volt 5-6 hosszú év, amikor kukába dobtam volna az életem, sőt öngyilkosságon is elgondolkoztam nem egyszer. Őfelé igyekeztem nem mutatni s mindent megadni, hogy ne szenvedjen hiányt sem szeretetben, sem a anyagiakban, de egyetlen személy egyszerűen nem tudja megadni egy kicsi gyereknek azt, amit egy teljes család, akárhogy is igyekszik. Ha az ő boldogságát, elégedettségét nézem, belátom, nem volt hiába való :) Főleg, hogy sokáig úgy véltem, hogy boldogtalan, sírós anyának nem lehet boldog gyereke. Másfelől.. ha visszamehetnék az időben oda, mielőtt terhes lettem.. igen valószínű, hogy nem tenném újra. Legalábbis abban a formában nem!

Köszönöm szépen én is! :') Nagyon kedves vagy!

Mikor 2 és fél éves volt a kislány, megismertem egy fiút, akit egy régebbi barátbnőm mutatott be. Az elején nagyon rendes volt és megértő, de mikor meglátta, miről is van szó, eegyre inkább kihátrált a kapcsolatunkból. Talán túl fiatal volt ekkora felelősséghez és hát én is eléggé érzékeny voltam abban az időszakban, így másfél év után végleg szakítottunk. Nem laktunk együtt, el sem jutottunk odáig :( ő nem akarta. Ne ijesszen ez meg, vannak rendes férfiak, akik kiállják a "7 próbát", csak én rosszba futottam bele. Idő szempontjából is nehéz az imserkedés. Nekem ugyan van 2 nővérem, akik időnként elvállalták egy-két órára a kislányom, de az nagyon ritka volt és akkor sem szívesen. Könyörögnöm kellett, hogy vigyázzanak rá, de leszoktam róla, mert a lányom érezte, hogy nem szeretik, ezért nem érezte jól magát, folyton sirdogált és borzasztó volt látni, hogy olyan szeretetlenül bánnak vele. Az apjára sem lehetett bízni, mert az meg folyton ivott és füvezett, ha nagy ritkán el is akarta vinni, akkor sem mertem odaadni neki, olyan rossz bőrben volt. Társkeresőn ismerkedtem/ismerkedem. Volt egy-két pár hónapig tartó kapcsolatom, de komoly nem volt azóta.