Aki azt írja, hogy rosszkor szült, és megbánta, hogy nem vetette el a babáját, az utálja is a gyerekét?

Én ugyan nem ilyen indokkal, de nyilatkoztam mar hasonlóan. Attól, hogy máshogy csinálnám, nem szeretem kevésbé a gyerekemet. Más egy terhesség kezdete, ahol meg nem egy gyerekről, csak sejtekből van szó es más az, amikor ott a saját gyereked a kezedben. Nem utálom, imádom, ő a legnagyobb kincsek. Ő, akit ismerek, akit látok, akinek van egy egyénisége. Nem mondom neki, nem is fogom soha, hogy kar volt megszületnie. Egyszer, ha felmerül ez a kérdés, el fogom neki mesélni hogyan történt es hogyan "kellett" volna tennem. Nem bántam meg a döntésemet, de ha előre tudtam volna, hogy mi lesz, nem igy döntők. Ezért a mai eszem el es tapasztalatommal valóban azt tanácsolom bizonyos kérdéseknél, hogy ne.

Az első fiamat 20 évesen szültem, 4 hónapos volt mikor egyedül maradtam. Imádom, és soha nem mondanám neki azt, hogy bárcsak ne születtél volna meg. 13éves lesz karácsonykor. Azóta megtaláltam a párom 6éve, van két közös fiunk, egy 4éves, és egy 6hónapos. Így lett teljes az életem. A nagyfiamat is elfogadta, és ugyanúgy szereti mint a két közöst.

Nálam sajnos nagyon szomorúan történt a gyermekvállalás. Édesanyám, aki mindennél jobban várta az első kisunokáját, meghalt rákban, mikor 6 hónapos terhes voltam. Összeomlottam.. HMaje hamar bebizonyosodott, hogy a gyermekem apja alkalmatlan a szülői szerepre, 35 évesen még buli hatán buli, számítani nem lehetett rá, nem járt haza stb., a családom végezte a feladait helyette. Majd elhagyott minket, mikor a kicsi 5 hónapos volt. A testvéreimre számíthattam az elején, de megromlott a viszonyunk, így maradtam egyedül. Egyedül csináltam végig MINDENT. Az éjszakai ébredéseket: 2 éves koráig nagyon rossz alvó volt, többször is fölkelt éjszaka, sírt, ki kellett venni. Próbáltam leszoktatni, bújtam a könyveket, hogyan, de nem sikerült. Két évig nem aludtam se éjjel, se nappal, illetve pár órákat. A dackorszakba szinte beleőszültem, de a nem alvás volt alegborzasztóbb. Egyedül vittem mindenhova: vásárolni, sétálni, orvoshoz, éjszaka az ügyeletre, ha kellett, baba úszásra stb. Egyedül cipekedtem, éjszakáztam, sírós baba volt(nem csoda, így sokat kellett ringatni. Nem volt senki, akit megkérhettem volna, hogy vigye el egy órára sétálni, míg én ledőlök egy kicsit, vagy kitakarítok, vagy elszaladok orvoshoz. Mindent vele csináltam, vittem mindenhova magammal. Ha elszakadt a cérna, nem volt ott apa, akinek csak átadom, hogy na most "vidd innen, mert falnak megyek", nem! Olyankor áviharzottam a másik szobába, bevágtam az ajtót és zokogtam dühömben, ő pedig ordított. Vagy leüvöltöttem a kis fejét, szitkozódtam :( Mindketten sírtunk és sokat! És mindeközben azt látni, hogy barátoknál, ismerősöknél minden happy (legalábbis az én helyzetemhez képest) hogy apa, anya együtt sétáltataja, hozza viszi a kicsit, na meg a nagymamá(k)hoz, aki imádja, kényezteti, akkor még nyomorúságosabbnak érezetem az amúgy se könnyű helyzetem. Mindenki hüledezett is a környezetemben, hogy hogy bírom egyedül, mikor ők ketten, hárman is alig. Ráadásul 15 hónapos korában vissza kellett mennem dolgozni, hogy elég pénzünk legyen, a kicsi bölcsibe ment, nehezen szokott be, sokat sírt megszakadt a szívem! Ráadásul minden mellet még dolgozni, anyagilag is biztosítani mindent.. hát nem éppen egy leány álom. Egy szóval, az életemnek ezen szakasza, ami a legboldogabb kellett volna, hogy legyen, a legszomorúbb, legmegfeszítőbb volt mind lelkileg, mind fizikailag. 25 évesen szültem, elótte egy sikeres, életvidám fiatal lány voltam, tele tervekkel, tettekkel, barátokkal. A kislányom születése mindent megváltoztatott,mondhatni inkább maga alá temetett. Hosszú évekig boldogtalan voltam, rengeteget sírtam,kilátástalannak éreztem a helyzetem és semmi biztonság érzetem sem volt. Ma már 8 éves, másodikos, boldog! Én tönkre mentem(lelkileg, fizikailag) amitől pedig megöregedtem. Természetesen nagyon szeretem s az életemet áldoznám érte. De volt 5-6 hosszú év, amikor kukába dobtam volna az életem, sőt öngyilkosságon is elgondolkoztam nem egyszer. Őfelé igyekeztem nem mutatni s mindent megadni, hogy ne szenvedjen hiányt sem szeretetben, sem a anyagiakban, de egyetlen személy egyszerűen nem tudja megadni egy kicsi gyereknek azt, amit egy teljes család, akárhogy is igyekszik. Ha az ő boldogságát, elégedettségét nézem, belátom, nem volt hiába való :) Főleg, hogy sokáig úgy véltem, hogy boldogtalan, sírós anyának nem lehet boldog gyereke. Másfelől.. ha visszamehetnék az időben oda, mielőtt terhes lettem.. igen valószínű, hogy nem tenném újra. Legalábbis abban a formában nem!

Köszönöm!