A gyerekeinket olyan óvónők és tanítók fogják nevelni, akik most bejutnak a felsőoktatásba kettes középszintű érettségikkel. Ti nem féltek ettől?

Kedves Kérdező!

Ne aggódj a leendő tanárok értelmi színvonala, pontszáma, érettségije stb miatt. Bár a kérdést is, és itt néhány véleményt is felháborítónak tartok, azért hadd nyugtassalak meg: általános tapasztalat, hogy egy-két ritka kivételtől eltekintve ezen a pályán csak az marad meg hosszútávon, aki tényleg elhivatott. Erről eddig a siralmas fizetés, utóbbi időben pedig a brutális túlterhelés gondoskodik, mely tényezőt sokkal nagyobb problémának látok a tanárok szakszerűségét és minőségi munkáját illetően.

Ez utóbbi válaszoló igazat mond. Elvégezni bárki elvégezhet bármit, de a pályán nagy többségben az marad, aki arra hivatott.

Többdiplomás pedagógus vagyok, óvónőképzőt, tanítói szakot végeztem, majd egy pár éve a gyógypedagógiai tanárképző főiskolát. Pedig a gimis osztályfőnököm megmondta, hogy én nem fogok továbbtanulni, jobb ha elmegyek kozmetikusnak...

Engem a gyerekek szeretete vitt erre a pályára, s tart ott. Szerintem nem az a jó pedagógus, aki nagyon-nagyon okos, persze nem árt egy bizonyos alap műveltségi szint, a pedagógiai érzék, nevelési készség sokkal fontosabb, mert ha nem ért a gyerekek nyelvén, nincs tisztában az adott korcsoport életkori sajátosságaival, akkor megette a fene az egészet.

Nem kell, hogy a tanítónéni okosabb legyen a tanítványainál, hát nekem is volt számos olyan tanítványom, aki azóta egyetemet végzett, ők az okosabbak nem én. A mai modern módszerekkel egy tanár már nemcsak áll a tábla előtt és dirigál, hanem a tanulókkal együtt kísérletez, felfedez, csoportmunkát végzett, úgy irányítja a tanulók gondolkodásmenetét, hogy maguktól rájöjjenek az ok-okozati összefüggésekre, problémamegoldó gondolkodásra tanítjuk őket. Ehhez egy pedagógusnak még nyitottabbnak, felkészültebbnek kell lennie, mint régen.

Gyógypedagógusként, fejlesztő pedagógusként pl. azt is tudom, miért nem voltam én olyan jó tanuló középiskolában, adott esetben az ilyen típusú gyerekeknek is tudok segíteni. A régi iskolarendszer elég elavult volt, amikor még én jártam, nem tanítottak meg tanulni, csak magoltunk, de nem értettünk semmit, a mai iskolarendszerben is vannak még hiányosságok, hibák, sok helyen még mindig csak a lexikális tudásra mennek rá, nem a gondolkodni tudásra. Nem általánosíthatunk a most végzett pedagógusokról sem, hogy csak az okosabból lesz jó pedagógus, sőt az sem biztos, hogy az az okosabb, akinek jobbak voltak a jegyei, vagy jobban sikerült a felvételije!

Kedves Kérdező!

Sajnos ez a kérdés sok emberben megfogalmazódik. Azt kell mondanom, okkal, hiszen nem új keletű a probléma. Én 22 éves nő vagyok, s másodéves tanító szakos hallgató. Nem mondanám, hogy azért nyűgözött le ennek a pályának a szépsége, mert gyermekkoromban csupa tanításra alkalmas pedagógus vett volna körül. A gondok tehát igen régen kezdődtek már a magyar oktatásban. Az egyetemen több olyan kollégajelölttel találkoztam, akikkel, ha összefutok, első gondolatként az fogalmazódik meg bennem: "Istenem, ne add, hogy a gyerekem közelébe kerüljön!" Sajnos minden pályán előfordul számos olyan munkatárs, akikről csak a Jó Isten tudja megmondani, hogyan bukdácsolták át az egyetemi éveiket, de ezektől az emberektől nem védenek meg sem tiltakozások, sem sztrájkok, sem a közfelháborodás hangadói. Azonban, hogy valami biztató hírrel is szolgáljak, a mi egyetemünkön igen komolyan veszik a jó szakemberek képzését. A matematika oktatása például messze túlszárnyalja a középiskolás matematika fogalmát. Eddigi tapasztalataim azt mondatják velem: nagyon el van tévedve az, aki azt gondolja, hogy tanítói diplomát minden "hülye 70 IQ"-val rendelkező hallgatónak a kezébe nyomnak. Rengetegen kibuknak már az első félév végén, ha nem képesek teljesíteni az egyébként nem túl egyszerű szintet. Hangsúlyoznám, nem megerőltető ugyan a szak, de a mi egyetemünkön nem célja a bizottságnak, hogy gyenge képességű munkatársakat engedjen a gyerekek közé. Az, hogy ki mennyi ponttal kerül be egy szakra, nem releváns. Az egyetemeken meghirdetett ponthatárok értéke ugyanis a legtöbb esetben nem arányos az adott szak nehézségi szintjével. Azok a szakok, melyek előnyt élveznek a fiatalok érdeklődési körében (pl kommunikáció, informatika)megengedhetik maguknak, hogy válogassanak, mert minden évben akad jelentkező bőven. Legtöbb esetben pontosan azért, mert könnyűnek tűnik, és a legtöbben alkalmasnak érzik magukat arra, hogy elvégezzék. Ahol alacsony a ponthatár, az logikusan kevésbé népszerű szak, mert a.) rosszat hall róla az ember vagy b.) túl nehéz. Kikövetkeztethető tehát, hogy ezek a szakok bármit megtennének azért, hogy indulhassanak- még a ponthatárt is hajlandóak leszállítani ennek érdekében, így bekerülni nagyon könnyű, s a bennmaradás a kérdéses a továbbiakban.

Tehát nem a pontok határozzák meg, ki mennyit ér, hanem a mögöttes tudás, amit az ember vagy birtokol, vagy nem, de erre előbb-utóbb úgyis fény derül. (és általában időben!) A sulikat nem lehet megválogatni. Minden iskolában előfordulnak alkalmas, és alkalmatlan tanítók, tanárok. Nyilván meg van az oka, hogy az alkalmatlanok miért (vagy inkább ki miatt) maradhatnak az adott intézményben. Legfeljebb ha úgy gondolja a szülő, hogy gyermeke nem részesül megfelelő oktatásban, osztályt, vagy iskolát lehet váltani- többé, kevésbé szerencsével-. Nagyon kevés szülő mondhatja el az egész ország területén belül, hogy gyermekei összes tanárával maximálisan meg volt elégedve, ezért van szükség a szülő feltétlen közreműködésére is a gyermek oktatásában. Sajnos ezt nem lehet kiküszöbölni. Az első oldalon azt olvastam, hogy "a tanítás felső osztályokban kezdődik". Ez egy hatalmas tévhit. Rengeteg munka fekszik abban, hogy az ötödikbe kerülő gyerek hibátlanul olvasson, fejben számoljon, logikusan gondolkodjon, helyesen írjon, legyen rálátása a történelem alapjaira stb, nem is beszélve az iskolához illő normális magatartás elsajátításáról. Ha a tanító csak üldögélne, akkor a gyerek felső osztályban tátott szájjal nézne a padban minden órán, és alapvető dolgokat nem értene meg. Minden épül mindenre. Alsó tagozatban a tanító feladata, hogy egy szilárd alapot hozzon létre, és hisszük, vagy sem, de ez a legnehezebb feladat. Feltolni a szekeret a dombra. Valljuk be, lefelé gurítani már könnyebb. Az egész általános iskola legkomolyabb része az alsó osztály. (és nem azért mondom, mert tanító szakon vagyok). Valójában a felső tagozat az, ami nem jó semmire, ha szabad így megfogalmaznom. Amit egy nagyon alap szinten megtanítanak- tulajdonképpen csak bevezetnek az alapokba- azt középiskolában teljesen elölről kell kezdenie tanítani a középiskolai tanárnak, tehát úgymond duplán tanulja a gyerek ahelyett, hogy egyszer tanulná alaposan. (itt az optimális esetről beszélek: 8+4 osztály).

Az óvónőkről a tapasztalatok alapján annyit tudnék mondani- ők sem hülyék- de rájuk jelentősen kevesebb felelősség hárul, mivel ott a gyerekek feladata nem a tanulás, ezért nem várható el, hogy zseniképző óvodákat vezessenek. Az óvónő legfőbb feladata, hogy amíg a szülő dolgozik, biztosítsa a felügyeletet a gyermek számára. Ugyan képességfejlesztő játékokkal le kell tudnia kötni a gyerekek figyelmét, de az nem egyezik meg azzal, hogy tanítania kell. (Utolsó évben sem!) Az óvodában fel kell tudni mérni a gyerek pszichés állapotát, azt, hogy miként fejlődik, illetve a társas kapcsolatok kialakítását, és mindebben maximálisan segíteni. Igaziból az óvónőknél más szempontokat kell figyelembe venni. Azt javaslom, amíg óvodás a gyerek, addig különösen figyeljetek oda arra, hogy milyen nevelést nyújtotok, és milyen példát látnak. (A gyerek legtöbbet abból tanul, amit lát, utánozás alapon, és általában az rögzül leginkább, amit a szülő tudatosan nem tanít meg. Tehát nagyon fontos, hogy a szülők, hogy beszélnek egymás között, hogy reagálják le az adott helyzeteket, milyen a probléma megoldó stratégiájuk stb. Ezekre különösen figyeljetek oda.) Ha a gyerek jó példát lát, és nincs elkényeztetve, ugyanakkor a szülő hozzájárul ahhoz, hogy semmiképp ne legyen önbizalom hiányos, akkor az óvodában gond nélkül megállja majd a helyét, és az óvónők nem tudnak kárt tenni a fejlődésében. :)

Én védőnő hallgató vagyok. Ránk is sokszor azt mondják, hogy "retardáltak és semmirekellőek" vagyunk, mert rendszeresen alacsony a pontszám (most az 500 pontos rendszerben 270 körül volt legutóbb... Próbálom nem magamra venni, nekem 450 pontom volt, nem mintha számítana). Azonban lehet, hogy bejutni könnyű, elvégezni azonban nehezebb. 80-ból 20-an (!!!) maradtunk harmadévre, mert a fele kibukott az anatómián és az élettanon, a többieket a szaktárgyak, mint a szülészet-nőgyógyászat vagy a gyógyszertan tizedelte meg. Sokan azok közül, akik idejöttek, azt hitték, ez valami cuki láblógatós szak, ahol tündi-bündi babákról tanulunk, de ez a munkánknak csak nagyon kis része. Hiszen bár nem egy elismert szakma a védőnői, nevetséges fizetésért, mégis hatalmas a felelősségünk, mert ha a gyerekekkel történik valami (akár a családban, akár nem vettünk észre valamit az iskolai szűrővizsgálatokon), mi vagyunk elővéve, mindenki a védőnőért kiált.... Ez nem túl igazságos, de sajnos ilyen a világ. Ugyanez a helyzet az óvodapedagógusokkal és a tanítókkal. Alacsony pontszámú, láblógatós szakoknak tűnnek, azonban nem könnyű elvégezni, és a felelősségük szintén nagy (ők alapozzák meg a gyermek későbbi tanulását, fejlődését!), szintúgy alacsony bérért...

Idióták pedig mindenhol vannak, orvosis barátnőm tudna mesélni, hogy milyen emberek jutnak el magolással a summa cum laude diplomáig, azonban isten óvja azt a beteget, aki majd a kezük közé kerül...

33-as vagyok. Amikor én végeztem a tanítóképzőn, még nehéz volt bejutni, nagy volt a túljelentkezés. Aki bekerült, az azért el is végezte.

Ezzel szemben amikor a gyógypedagógiát végeztem 6 éve, a felvételi szó szerint csak színjáték volt, mindenkit felvettek, de az első félév végén az évfolyam 90%-a bukott anatómián. Ezután jött még néhány rázós tantárgy, így nem sikerült ám mindenkinek diplomát szerezni, pedig ez másoddiplomás képzés volt, a hallgatónak már volt legalább egy diplomájuk, mégis.

Ha most ez a tendencia a nappali tagozatokon is, nincs miért aggódni, legalábbis remélem a főiskolák többsége nem ad diplomát azok kezébe, akik nem veszik a fáradtságot, hogy teljesítsenek, ha már bejutni könnyű, mert a mi szakmánk nem túl felkapott.

Ja, és számos olyanról is tudok, aki csak azért szerzett mondjuk tanítói diplomát, hogy legyen egy diplomája, de amúgy esze ágában sincs tanítani, csak kellett egy diploma, és úgy gondolta, ezt a legkönnyebb megszerezni...

Azon kívül, hogy a tanítói diplomát ilyen könnyűnek gondolják, a pedagógusmunkát is sok kívülálló úgy látja, hogy nem dolgoznak semmit, csak kávézgatnak, beszélgetnek, meg ott a sok szünet, de mi tudjuk, hogy még haza is visszük a papírmunkát.

És kedves védőnőjelölt, nagyon szép szakma a tiéd, ehhez is elhivatottság kell, minden tiszteletem az övék, 3 gyerek édesanyjaként látom, ők sem a lábukat lógatják ám, lesz majd elég nehéz dologod, mindenütt vannak hátrányos helyzetű családok, és problémás szülők, de sok szépség lesz a munkádban, mint ahogy a tanításban is van!

33-as(megint), hozzátennék a válaszodhoz az óvónőkkel kapcsolatban. Én nem pontoztalak le, de talán mások azért igen, mert úgy gondolod az óvónőkre kevesebb felelősség hárul, és csak a gyermekmegőrzés a feladatuk, pedig ez nem így van. Talán az óvónőknek a legfontosabb a munkája ezen a téren. Feladatuk, hogy a gyermekek alapkészségeit fejlesszék, elsősörban a kognitív készségeket, amelyek szükségesek az iskolaérettség kialakulásához, mindezt úgy, hogy biztosítva legyen a gyermek számára az életkorának megfelelő szabad játék lehetősége, mely során az óvónő nem tanít, hanem figyel, bekapcsolódik az adott szituációba, irányít, foglalkozást kezdeményez, és ez így nehezebb, mint simán tanítani. A tanítók munkája sem lebecsülendő, sőt lényegesebb, mint a szaktanároké, mert a tanítók tovább fejlesztik az alapkészséget, a tanuláshoz szükséges írás olvasás számolás elsajátítása után a felső tagozat erre már csak építkezik.

Azt is jó tudni, hogy az idegrendszer fejlődése 0-3 év között a legintenzívebb, ebben a szakaszban fontos, hogy a lehető legtöbb inger érhesse a környezetéből, ilyen kor a legtanulékonyabb az agy, ebben mi szülők tehetünk a legtöbbet pici gyermekünk fejlődésében, majd a következő fejlődési szakasz 3-6 év között van, amikor intenzív az agy fejlődése, struktúrálódása, ezért lényeges az óvóda és még mindig az otthoni környezet. Tehát kb. 6 éves korig lezárul egy nagyon intenzív fejlődési szak az alapkészségek kialakulásában és fejlődésében, az iskolában erre az alapanyagra építkeznek. Így aztán mondhatom, hogy a szülő a legfontosabb "tanára" a gyermeknek, a legtöbbet ő tehet érte pici korától fogva.

Így aztán a kérdezőnek sem kell aggódnia, ha jó alapokkal kerül a gyermeke a közoktatásba, nincs olyan rossz pedagógus, aki elrontaná azt.

Megnézném, hogy akik ennyire lenézik a szakmát és a képzést, azok hogy csinálnák végig az egyetemet ami gyakorlatokkal, módszertanokkal, pszichológiával, anatómiával, biológiával, szociológiával meg mindenfélével meg van tűzdelve....

Kíváncsi vagyok ez a sok okos hogy tartana fejlesztő foglalkozást pár gyereknek a csoportban úgy, hogy a többi 20-nak ne csak hogy ne essen baja, de jól is érezze magát, játszhasson nyugodtan stb.

És még írjon otthon tervezeteket, műsort találjon ki és tanítson be, motiválja a gyerekeket arra, hogy tanuljanak verseket, énekeket, mondókákat és minden egyebet amire szükségük van ahhoz, hogy egészségesen fejlődjenek és ne legyenek problémáik később.

Egyébként csak mondom, hogy most nálunk 307 volta ponthatár, az óbudai egyetemen meg volt olyan mérnöki szak ahol 260....akkor miről beszélünk?