Van aki úgy gondolta, hogy nem lesz gyereke, főleg anyagiak miatt?

Szerintem még ráérsz ezen gondolkodni bőven.

Am én meg olyan családban éltem ahol nem kaptam szeretetet és hidd el az fontosabb mint hogy drága hülyeségeket vegyél neki amivel csak elkényezteted, és azt éred el hogy nem lesznek barátai.

18 évesen én is így gondoltam. Az ország egyik legkilátástalanabb megyéjében élünk. 5-en voltunk testvérek, én a legkisebbként már sokat nélkülöztem. A tesóim már egy nővérem kivételével kirepültek a házból (17-18 évesen gyereket vállalva), apám munkanélküli lett, anyám kevéske fizetéséből éltünk. 15-16 évesen lyukas félcipőben átmeneti kabátban voltam télen, mindenki rajtam röhögött. Gimis koromban minden nyáron azért dolgoztam, hogy ruhám legyen.

Ráadásul ilyen idősen úgy gondoltam, megtaláltam az igazit, de ő mégsem lenne jó apának...

Aztán eltelt pár év. Főiskolára mentem, amikor tudtam dolgoztam, hogy kiegészítsem az ösztöndíjamat. Így kicsivel jobb lett, az önbizalmam is nőtt. Elvégeztem a főiskolát, dolgozni kezdtem, majd egy év múlva elhagytam a vőlegényemet (8 év után).

Még abban az évben találkoztam valakivel, akiről már akkor tudtam, hogy jó apa lesz. 5 évvel fiatalabb, mint én, nem tudtam, érdemes-e belevágni ebbe a kapcsolatba. Aztán döntöttünk...

4 hónap után összeköltöztünk albérletbe (egyik szülő sem pártolta ezt, bár a kapcsolatunkat sem). Az én fizetésemből és az ő ösztöndíjából éltünk, plusz ő is mindig munkát vállalt. Még ekkor is úgy gondoltuk, nem kell gyerek. Nem engedhetjük meg magunknak.

Végül 30 évesen szültem az elsőt, 34 évesen a másodikat. Saját házunk van (két évig van még rajta hitel, ez már sima ügy), az autónk nem túl új, de még nem cseréljük. Minden évben legalább 1x nyaralunk, és többször kirándulunk az országban. Állatkert, játszóház, teljesen természetes a számunkra. Két előtakarékoskodásunk van, plusz fizetünk magánnyugdíjpénztárt "öreg napjainkra". Úgy gondolom, meg tudunk adni mindent a gyerekeknek, bár még kicsik, a java ezután jön, de akkor nem lesz már hitel, így többet teszünk félre. A család már rég megbékélt, mi vagyunk azok, akikre mindig számítani lehet, mindenben segítünk nekik, és így mi is számíthatunk rájuk.

Szóval: ráérsz ezen agyalni, ne törődj azokkal, akik már gyereket vállaltak, eljön a te időd is. Látod, nekünk 12 év kellett, hogy elérjük a célunkat, sőt azóta is minden évben van egy kitűzött cél, amit teljesíteni kell. Lehet ez egy új kerítés vagy térkő az udvaron, egy új autó vagy épp egy külföldi nyaralás. Csak pozitívan.

18 évesen én is így voltam vele.Akkor még kilátástalannak tűnt a sok törlesztőrészlet miatt.

14 éves koromtól albérleteztem,az se volt jobb.17 évesen vettem egy használt autót(mai napig az van meg)18 évesen meg egy házrészt hitelre(+ valamennyi önerőm is volt).

Akkor még 35 évre tudtam felvenni,többet egy hónapban nem tudtam volna fizetni.2010-ben még 33 év volt belőle,akkor már befejezve,felújítva adtam el,így a hitelt vissza tudtam fizetni és még egy kevés pénzem maradt is.

Amikor meghirdettem,kb akkor ismertem meg a (már) férjemet;ő vetette fel az ötletet,hogy vegyünk tanyát.

Idegenkedtem tőle,mert számomra csak az létezett,hogy a tanya= szegénység,betörés,mindentől messze,sok állat és földtúrás.Nem akartam.Aztán megnéztünk jó pár falusi házat és tanyát is,mire megtaláltuk a tökéleteset: elég volt rá a maradék pénzem,közel van egy kisebb városhoz,közel a buszhoz,úthoz.Újszerű ház,tanyasoron,fürdőszobával stb...

Nem volt kérdés: megvettem.

Viszont,ha az előzőhöz ragaszkodunk,akkor soha nem lett volna gyerek,mert a hitel már majdnem a teljes fizumat vitte.Esélytelen lett volna csak a férjem fizetésére hagyatkozni.Itt kényelmesen élünk,megvan mindenünk,de ehhez nekünk váltani kellett.Lakóhelyet,munkahelyet is,de nagyon megérte.Többet keresünk és kevesebb a rezsink is ugyanolyan kényelem mellett.

Viszont ezt a házat sem tudtam volna megvenni adósság nélkül,mert segítség egyáltalán nem volt.

Lassan 4 éve lakunk itt,azóta már bővítettük is,így még nagyobb és szebb lett.Babának is megvan lassan mindene,ami nekem a legfontosabb,hogy külön szobája is van(ami nekem nem volt és jó lett volna)

Májusra várjuk.

Eljön majd a te időd is,bár tény,hogy nagyon nehéz és sokáig tart,mire "minden" adott lesz.

Nincs igazad utolsó.

Miért ítéled el azt, aki meg tud adni a gyerekének mindent? Azt hiszed, nem szeretjük, nem foglalkozunk vele? Szerinted a pénzkeresés fontosabb a gyerekemnél?

Nem üti egymást a kettő. A férjemmel mindketten úgy gondoljuk, hogy a gyerekek (vagyis a család) az elsők. Dolgozunk, mert ebből van pénzünk, nem hullik az ölünkbe, de a maradék idő a családé. Együtt sütünk-főzünk, rengeteg játékuk van, de mi is játszunk velük, minden nap! társasjátékozunk, visszük edzésre, megtesszük, ami a szülő feladata. Arra neveljük őket, hogy a pénz kell, mert segít elérni a céljainkat, ezért kell dolgozni menni. Megtanítjuk nekik, hogy tanulással juthat előre, tudja, hogy ha jól tanul, főiskolára, egyetemre mehet, mint apa és anya, (a férjem most végzi a mesterképzést, így látják, hogy a diplomát sem adják ingyen), hogy jobb munkát, több fizetést kapjon.

Mi a ruhánkért, a megélhetésünkért dolgoztunk a főiskola mellett anno, remélem, annyit megtehetünk, hogy ő csak a kényelmi dolgaiért (új telefon, plusz ruhák, hobbi) megy diákmunkára. Bármit megadtam volna, ha nyelvet tanulhattam volna különórákon, vagy ha nem a rokonhoz, ismerőshöz kellett volna nyomtatni járni, de erre nekem sose futotta, szeretetből ezt nem lehet kifizetni. Mi emlékszünk erre, és mindent megteszünk, hogy a gyerekeinknek könnyebb legyen.