Úgy néz ki a babád, ahogyan még várandósan képzelted?
Pont én is hasonló kérdést akartam kiírni:
Gondoltad volna, hogy olyan gyönyörű lesz a babád, mint amilyen?
A párom kínai, mindenki mondta, hogy a félvér gyerekeke gyönyörűek, na de ennyire? :) Nekem nagyon nehéz volt a szülés, nagy baba volt, sok vért vesztettem. Picimnek olyan csúcsos volt a feje, mint egy űrlénynek. Lila volt, egyik szeme becsukva és fel sem sírt csak nyöszörgött. Amíg ki nem engedtek a kórházból egyszer sem sírt. Na de eltértem, szóval a kis lila csúcsos fejű húscsomagot látva azt gondoltam, te jó ég! Tiszta kínai! :) aztán ahogy néztem ahogy alszik egyre inkább magamra ismertem benne: az orra, a jobb füle, lábujjak, stb, mind olyan mint én. Otthon már egészen olyan volt mint én csak az apja óriási mandula szemeivel (kínaihoz képest hatalmas szemei vannak).
Most tíz hónapos és mindkettőnk legelőnyösebb részleteit örökölte, egyikünkre se hasonlít de mindkettőnkre is egyúttal. Szóval hibátlan a kiscsaj, valóban gyönyörű!
És még egy! Én rettegtem, hogy nem fogom tudni szeretni mert utálom a gyerekeket. De komolyan mondom, soha nem gondoltam volna hogy ennyire lehet imádni valakit, aki pisil, kakil, nyáladzik, sír, hisztitik de olyanokat tud gurulni a nevetéstől, hogy zeng a ház. :) Amióta megszületett a babám máshogy tekintek a gyerekekre (bár még mindig idegesít ha hagyják visítani), és hajlandó vagyok szóba állni velük, akár játszani is. :) Szóval nekem hatalmas (pozitív) változást hozott a babám.
Bocsi h hosszú voltam!
14 hetes várandósan volt egy életmentő műtétem, csoda, hogy megmaradt a baba, az is ,hogy ki tudtam hordani,úgy hogy abban a hiszemben vártuk őt, hogy igen nagy százalékos eséllyel súlyos vagy középsúlyos idegrendszeri sérült lesz a jelentős magzati trauma+rengeteg stressz+a gyógyszerártalmak miatt (az orvosok java része azt tanácsolta, szakítsuk meg a terhességet, én erre nem voltam hajlandó). Aztán finoman szólva kalandos volt a szülés is... ezek után talán érthető, hogy a külseje foglalkoztatott legkevésbé.
Órási mázlival megúsztuk a szülést és makkegészségesen született, bár korababa lett, icipici de hihetetlenül életrevaló kis tündérboszorkány. És gyönyörű! Mivel pici volt, nem nyomódott meg egyáltalán, még maszatos se lett igazándiból, úgy nézett ki, mint egy címlapfotózásra legyártott, pelyhes hajú angyalka. Mégis, a kinézete abban a pillanatban totálisan másodlagos volt, mert rámnézett és én teljes bizonyossággal tudtam, hogy ennek a gyereknek az égvilágon semmi de semmi baja nincs, és hogy jól tettem, hogy kitartottam mellette!
Már 5 éves, nagyon kis helyes, finom vonású arca van, és törékeny alkatú maradt, kecses mozgású és nagyon-nagyon intelligens. A tekintete pedig hihetetlenül szuggesztív. Megkapó kiscsaj, és bár nem klasszikus szépség, mégis rajta szokták felejteni a tekintetüket az emberek.
De elhihetitek, ha tökmáshogy nézne is ki, ha csúnyácska lenne, vagy tényleg sérült, én akkor is elfogadtam őt. Tökmindegy volt, milyen lesz, mégha tényleg problémás is lesz, felkészültem rá amennyire lehetett és úgy is akartam őt.
Minden más csak ráadás lett. Ő az én csodám.
A fiammal viszont nagyon koraterhesen (4 hetesen asszem) volt egy álmom, egy fotelben ülve az ölemben-karomban tartottam egy 1 év körüli fiúcskát. Gyönyörködtem benne, jé az orra tisztára mint az enyém, a fejformája mint apukámé, a füle és haja mint a férjemé... Ránézett a hatalmas és nagyonkék szemeivel és felnőtt, mély férfihangon azt kérte: Harcolj értem! hiába volt nagyon kellemes a hangja, én úgy megijedtem, hogy rögtön felébredtem.
Akkoriban nem voltunk jóban a férjemmel, többek között ezt a babát ő egyáltalán nem akarta, én viszont ezek után nem voltam hajlandó elvetetni, akármi is lesz.
(Sokat gyötrődtem, egyedül csináltam végig az egész várandósságot és közben ott volt az alig nagyobb lánykám (17 hónap lett köztük), a házasságom tönkrement)
Nagyon nehéz szülés volt, megszenvedtünk mindketten. Szegény fiam összegyűrődött, megnyomódott, bevérzett, és igen, ki merem jelenteni, hogy csúnya kis goblin volt újszülöttnek (persze aztán néhány nap alatt kikupálódott), de rámnézett az álmomban látott nagyonkék szemekkel. És én tudtam, hogy ő szólt hozzám, hogy tényleg ő volt és az ő hangja lesz és úgy fog kinézni mint ahogy megálmodtam. (ijesztő érzés volt, az a fajta, amikor az embert megcsapja a kozmosz szele, hogy mennyire pondrók vagyunk, és mennyi minden van amit nem értünk, és mégis működik és mégis úgy van, általunk befolyásolhatatlanul)
A fiam pedig valóban pont olyan lett. Bár a hangja még nyilván nem felnőtté, de kifejezetten/nagyon mély már most is. És a szemeitől-tekintetétől minden nőnemű lény azonnal és visszavonhatatlanul elolvad :)
3,5 éves. Mióta felismertem benne az álmobéli fiút, egy percig sem bánok semmit, tudom, hogy helyesen döntöttem amikor elvetettem az abortuszt - még ha ez is a nehezebb út számomra. Korábban elvetettem mindent, amit racionálisan nem lehetett megmagyarázni, de az álom miatt ez megváltozott. Hiszem, hogy a fiam hivatott valami fontosra.
Az első kislányom szebb volt születése után, mint amit el mertem képzelni. Álmomban zöld szeme volt, mint az apjának, de végül kék maradt, mint az enyém. A születéskor fekete, göndör hajából sűrű sötétszőke lett.
A második lányomat, mikor megláttam szülés után, nagyon csúnyának láttam, nem értem miért. Olyan kis öregapósnak. Végül még a nővérénél is szebb lett (arcra), a hajuk és a szemük egyforma színű. :)
Most a fiamat várom. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz. Sötét hajra és kék szemre tippelek (a későbbiekben). :D
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!