Miért kell bántani egymást?

Szerintem természetes, ha valakinek van egy érzékeny pontja, akkor bántja, ha abban a témában elítélő véleményeket olvas, még ha nem is neki szólnak. De ez sajnos a mi érzékenységünkről is szól; magunkra vesszük arctalan emberek véleményét. Ha mi túl tudnánk lépni önerőből az életünk fájó pontjain, a saját bizonytalanságainkon, ijesztő kérdéseinken (mindegy, mi az: szoptatás, szobatisztaság, beszédfejlődés, alvás, férjjel való kapcsolat stb.), akkor bárki bármit mondhatna, nem ingatná meg az önbizalmunk. Még akkor is nehéz lenne semlegesen kezelni ezeket a véleményeket, de nem éreznénk padlóba döngölve magunk. És ez a legnagyobb baj, hogy rögtön úgy érezzük, hogy kevesebbek vagyunk, pedig csak mások. Nem tudom jobban kifejezni, de magamon érzem, miért bánt mélyebben egy kérdés, mint a többi, miért idegesítem magam rajta jobban, mint 100 másikon. Ezt figyelmeztető jelnek veszem, hogy lépjek túl, dolgozzam fel, fogadjam el, különben örök céltábla marad rajtam, még ha más nem is látja.

Élőben, arccal szerintem egészen mások az emberi kapcsolatok. Itt sokszor kiragadott gondolatok, élet-részletek vannak, amiből max. a kérdező/válaszoló stílusára lehet következtetni. Persze a stílus maga az ember. Amúgy én azt szoktam látni (a vetítős kérdésnél is pl), hogy aki rendben van magával, képes normális, emberi hangnemben, személyeskedés nélkül leírni az eltérő véleményét, akármelyik táborhoz is tartozik. Az ilyeneket szívesen olvasom, elgondolkodok rajta, még ha én máshogy is gondolom magamban.

Azt nem szeretem, ha beindul egy gerjesztett adok-kapok, amikor tök feleslegesen folytatják a piszkálódást, úgysem jutnak közös nevezőre és nem fogadják el a másik álláspontját. Ott már tényleg csak a másik bántása a cél, de a másik is hagyja és engedi, ha folytatja. (Kicsit struccpolitika, de ha személyeskedő visszaírást kapok, nem megyek bele a vitába, törlöm a kérdések közül, hogy ne is legyen késztetésem sarat dobálni.)

Kérdező, én látom a másik oldalt is természetesen és sajnálom, ha téged is ócsárolnak, csak mert szoptatsz. Én azért írtam le az én "oldalamat", mert nekem ebből lelki problémáim voltak/vannak nagyon hosszú ideje és rosszul esett, hogy olyanok neveznek engem "kevesebb anyának", akiket nem bántottam. Becsmérlés nélkül is megvan a magam baja ebben a témában.

Mindenesetre abban egyetérthetünk, hogy elég elkeserítő, hogy úgy várják el egyesek a gyerekeiktől az együtt érzést, az empátiát, hogy ők közben ott rúgnak bele a másikba ahol tudnak.

27-nek: Szívesen :)

Szerintem tényleg az a legnehezebb feladat az életben, hogy egy stabil belső harmóniát kialakítsunk magunkban, amire a nehéz időszakokban támaszkodhatunk. És lehet, hogy rengeteg szituációt rosszul oldottunk és oldunk meg az életünkben (a jövőben is), de ha szembe tudunk nézni önmagunkkal, a pozitívumaink mellett az elakadásainkkal, gyengeségeinkkel, akkor van esély, hogy fejlődjünk. Szerintem az egészséges önbizalom sajátossága nem az, hogy kételymentesek vagyunk magunkkal szemben, hanem hogy reálisan fel tudjuk mérni a döntéseinket, hibázásainkat; nem értékeljük túl magunk és nem is becsüljük alá. És nem másokhoz viszonyítjuk magunk (na jó, valamennyire muszáj persze), hanem a saját értékrendünkhöz. Pont ez a legnehezebb a mai világban. Ezért kell megfelelő én-védelmet kialakítani, főleg netes fórumokon, ahol személytelenül könnyebb beletalálni a másik céltáblájába.

A gyerekekkel való itthonlét lélektanilag eleve egy nehéz helyzet, bármennyire is nem akarjuk, a neveléssel kapcsolatos kérdések töltik ki a gondolataink nagy részét, és még a legsikeresebb, legnyugodtabb emberben is előjönnek a kételyek néha egy-egy "bagatell" probléma megoldása kapcsán, főleg olyannál, amivel még nem találkozott. Szerencsére azért rengeteg hasznos, segítő választ is lehet itt olvasni, csak ki kell válogatni és immunisnak lenni azokra, amik tovább rombolhatnak. Kemény dolog az "anyák társadalma", én ezt addig nem is gondoltam volna, amíg nem tévedtem ide.