Anyukák, mesélnétek arról, hogy amikor második gyermeket vállaltatok, mik voltak a nehézségek és mi ment "lazán"?

2,5 év van közöttük, nehézség annyi volt, hogy dupla idő volt elindulni mindenhová.

Jól fogadta a kicsit, nem volt féltékeny

Bocsi, nekem csak 1 van, én csak a kiságyba szoktatáshoz szeretnék hozzászólni.

Nekem is az volt a tervem. Az enyém kizárólag kiságyban alszik. Éjjel. Nappal sehol. Most is üvölt órák óta. Altathatom én bárhol, bárhogy, nem fog, kizárólag a babakocsiban, amikor úton vagyunk. Pedig még sok alvásra lenne szüksége. Olyan, mint egy idegbeteg, remeg mindene a kialvatlanságtól. Még nem tudhatom, hogy valami idegrendszeri baja van, vagy csak ilyen, de szerintem, ha a kezdetektől vele aludtam volna, akkor aludna. Mostmár nem. Hiába alszik be véletlenül egy órás altatás után, pár másodperc után, jobb esetben néhány perc után ébred és keres. Hiába vagyok ott testkontaktusban, nem nyugszik meg, üvölt tovább és kezdem az egész altatás mizériát elölről, pedig tudom, hogy fölösleges. Még sose volt sikerélmény. Ja, de. Egyszer oltás után aludt 40percet egyben.

Szóval csak azt akarom mondani, nem tudhatod, mit dob a gép. Lehet, hogy ezzel az előre eldöntéssel többet ártasz magadnak, mint az együtt alvással.

Nekem a kezdeti időszak nem volt különösebben nehéz. Jó természetű, könnyű baba volt mindkettő, a kicsi sem volt egy nagy "gond". Minden ment ugyanúgy, mintha nem is lenne, magamra kötöttem hurcikendővel, úgy mentünk a nagyobbal mindenfelé, otthon pedig szopizás közben bújtunk a naggyal, mesét olvastunk, stb, szóval nem volt különösebben esemény. Féltékeny sem volt még akkor a nagyobb, nem volt mire, az ő szempontjából gyakorlatilag semmi sem változott, csak eggyel több popót kellett pelusoznom.

Akkor lett nehéz a mindennapi élet is és a testvérféltékenység is, amikor a kicsi elkezdett öntudatra ébredni és mozogni, nyúlni a játékok után (függetlenül attól, hogy az az övé volt-e vagy a tesójáé), aztán a nagyobb lányom is elkezdte ezt az "ez igazából az enyém!" dumát, amikor előkerültek az ő régi babakori játékai, amikkel nyilván 2,5-3 évesen már nem tud mit kezdeni, ilyen babaszőnyeg, csörgők, ilyesmi, de akkor is azon ment a vita, hogy a babának miért adjuk oda azt, ami az övé. Hát na, nem volt egyszerű akkoriban az élet.

Azóta már javult a dolog, most már az a nehézség, hogy a kicsi mindenben utánozná a nővérét, de még nem tudja, és ez azért érthető módon frusztrálttá teszi, aztán ezt add hozzá az alap dackorszakhoz, és akkor most így itt tartunk :D Most 2 és 4 évesek.

Nekünk 2 év 2 hónap a korkülönbség, direkt. Nem vagyunk 20 évesek, és nem akartam újrakezdeni a babázást, mikor már épp könnyebb. Nekem ez így sokkal vállalhatóbb volt, mintha akkor lett volna meg a kicsi, amikor a nagyobbik már bőven ovis/sulis én meg dolgozok.

Nálunk a nagyobb gyerek volt az istentelen, brutálisan többemberes baba, aki nem aludt, folyton sírt, és ami nehézség csak lehet, azt ő produkálta. Ezután a második felett sokszor csak álltunk, hogy ja... hát ez így aztán nevetségesen könnyű, ha valakinek csak ilyen gyereke van. A testvérféltékenység az első fél évben volt, addig nagyon durva, pedig készültünk könyvekkel, mindennel. Folyamatosan bántani akarta, nehéz volt, mert nem lehetett őket egyetlen másodpercre sem egyedül hagyni, mert ment és ütötte volna. Amikor nagyobb lett a kicsi, akkor kezdett megbékélni vele, főleg, amikor már játszani kezdett, pedig szinte 90%ban ezt írták, hogy a játékokra féltékenyek, nálunk nem, teljesen felvillanyozta, hogy játszani kezdett vele. Most is azt szereti, ha a kicsi utánozza, amit csinál, és mindenhová hívja maga után, hogy kövesse.

Az altatás nehéz, mert bohóckodnak egymásnak, ha egyedül vagyok, nagyon nehéz, sokszor nem sikerül őket akkor elaltatni. Minden más az kialakult rutin szerint zajlik, az altatás, ami valahogy nem megy, ha a férjem nincs, és nem altatja az egyik gyereket párhuzamosan velem.

Nehéz két felé szakadni, főleg, amíg a kisebbik baba és az egész nap a szoptatás-altatás körül forog, de így, hogy már a kicsi is 11 hónapos, kicsit több a lehetőség. Összességében azt mondom, az eleje hardcore, mert új és mindenkinek alkalmazkodnia kell majd, nem szabad elfelejteni, hogy a nagyobbik is kicsi, de hamar összenőnek és ez elsimul.

2 év 3 hónap van a lányaink között.

A nagyobbik többemberes baba volt, iszonyatosan megszenvedtük az első évben a nulláról egy gyerekre váltást. A pici mégcsak két hónapos, de egyelőre ő egy sokkal sokkal nyugisabb baba. Tényleg csak akkor sír, ha valami gond van, imádja a hordozást, szóval nem panaszkodhatok.

Ami az egyről kettőre váltásban nekem nehéz, hogy újra kell szervezni a napirendet, illetve amikor mindkettőnek én kellenék egyszerre, az is nehéz tud lenni. A nagyobb lányunk már nagyjából átaludta az éjszakákat, most a picivel kínzás újra éjszakázni és rittig váltva kelnek a naggyal, plusz amikor a picit reggel (hajnalban) etetem és altatom vissza, akkor én már tudom, hogy ki kell peckelnem a szemeimet, mert mire ő visszaalszik, ébred a nagy. Nehezek az étkezések is, amikor leülnénk a naggyal enni, de a pici ordít. Vagy amikor a nagynak pisilnie kell, de a pici nagyon sír. Vagy amikor a nagy dacos hisztizik, a pici meg hasfájós ordít. :D Igyekszünk több opciót kipróbálni, hogy ilyen helyzetekben mi legyen a taktika. Azért este, amikor megy a dacos sírás, meg a pocakfájós, akkor sokszor összenézünk sokatmondóan a férjemmel. :D Nem lesz több gyerekünk (mondjuk nem is terveztünk többet). Nehezek az altatások is. Amikor az egyik arcon pörög, a másik aludna, én nem tudok ketté szakadni. Rátesz egy lapáttal, hogy a nagy néha direkt hangoskodik, amikor a picit altatnám.... Szóval na. Ezek a nehezek. Tipikus baba dolgokon már abszolút nem stresszelem. Mikor alszik, mennyit alszik, eszik-e eleget, mit adjak rá, miért sír, biztos nincs elég tejem, nem hízik eleget, stb. Ezek nálam ilyen első babás nehézségek voltak, amit most abszolút magabiztosan tudok kezelni.