Miért érzem ezt? Belefáradtam.

Ha apuka 5kor hazaer akkor aludj!

Hasznalj hordozot skkor nem fog fajni a hátad, probald meg azzal

Sétálni is vinni. Ha lehetősegetek van rendelj kajat

Egy valami állandó és az a változás. Ez a legjobb útravalóm neked. Most pár hét sz*r, utána lesz egy kis jó, utána még sz*rabb. :D

Nálunk 4 hónapos koráig volt letehetetlen, sírós, állandóan nyűgös, se babakocsi, se hordozó, se autó, se semmi. Mint akinek fáj az élet. Az állandóan jövős-menős életünk TELJESEN megváltozott és odalett minden hiú ábrándunk, hogy majd mi angalgunk a babakocsival a Dunaparton, meg ilyenek... Ühömm. NAGYON NAGYON sok mélypontom volt, amikor azt éreztem, hogy ennyi, én ezt nem bírom. Számítottam arra, hogy nehéz lesz, de hogy ennyire nekem kell alkalmazkodni hozzá és ennyire nem tudjuk őt integrálni az életünkbe, az feldolgozhatatlan. 1,5 éves korában kezdett javulni. Akkor pont volt vagy két hónapunk, amikor alig aludtunk, de akkor már lehetett vele autózni, elkezdte megszeretni a babakocsit, stb. Hirtelen sokkal könnyebb lesz. Akkor érett meg a gondolat is, hogy most lesz tesó, vagy soha. Kb. csettintésre jött is, nem igen hagyott megfontolási időt. :D Mostmár 2 éves a lányunk, ha visszagondolok, hihetetlen és összehasonlíthatatlan mennyivel egyszerűbb most vele, mint az első egy év. Baromira félek, hogy a második gyerkőc is hasonló kaliber lesz, de már legalább tudom, hogy mindent IS kibírok és nem tart ez örökké. :)

Legrosszabb napjaidon igyekezz tudatosítani, hogy nem marad ez örökre így. Szerintem ez segít leginkább. :)

Én is nagy "alvós" voltam mindig, 9-10 óra alvás nélkül használhatatlan voltam. Sokat dolgoztam, tanultam, hétvégén is, de mindig úgy csináltam, hogy az alvás meg legyen. A gyerekvállalást is ezért halogattam, a kialvatlanságtól tartottam a legjobban.

Nekem eleinte az segített, hogy valahogy fel voltam rá készülve, hogy mi lesz. Emiatt az első 3-4 hónapot jól viseltem, mert számítottam rá hogy az alvásomnak vége (ráadásul reflux miatt szinte függőlegesben kellett altatni, és vagy 1 órán át úgy tartani, mielőtt le tudtam rakni.. szóval 1-másfél órás szakaszokban tudtam aludni max. 5-6 órát, néha annyit sem).

Nekem 8 hónapos korában jött el a mélypont, mert arra nem voltam felkészülve. Azt hittem, hogy az első pár hónap ilyen "túlélő" állapot, aztán folyamatosan javul. De nem. Nálunk nem. Autóba sem mertem ülni akkoriban, örültem ha nem ejtem el a gyereket. Aztán, amikor valahogy tudatosult bennem, hogy ez ilyen, és kész (nyilván próbálkoztam mindenfélével, de semmi nem vált be igazán), akkor valahogy túl lendültem a holtponton, és megint bírtam a nem alvást. Főleg mert elengedtem egy sor olyan dolgot, mint mondjuk rend, főzés, stb. A gyereknek főztem, és körülötte mindig tisztaság volt, de a többi... hol sikerült, hol nem. Aztán 2 éves korára ért véget ez az állapot.

Szóval vannak fizikai határok, de nagyon sokat segít, ha az ember fejben rendben van, elfogadja, nem ellenkezik akár öntudatlanul is, és tudatosítja, hogy tényleg nem örökké lesz ez így!

Nekem ez olyasmi volt, mint a fogyókúra- ha elkezdtem latolgatni, hogy egyek-e csokit, vagy sem, akkor baromi nehéz volt megállni, de ha eszembe sem jutott hogy egyek, mert nem lehet, akkor sokkal könnyebb volt. Ugyanígy az alvással - ha azon kattogtam, hogy már megint nem aludtunk, és éjjelente azt számoltam, hogy még mindig fent vagyok, és már megint, és minden kelésnél az volt bennem, "hogy nemár megint...", és már hajnalodik és én még semmit nem aludtam, és ment fel a pumpa, stb. az sokkal nehezebb volt, mint amikor minden belső ellenállás nélkül keltem, és nem nézegettem az órát és nem akadtam ki azon hogy kel fel a nap, és sorozatot néztem telón, míg a gyereket függőlegesben altattam órákig. Mindkét esetben ugyanannyit aludtam, de a második módszer sokkal kellemesebb volt. Nekem segített ez az "elengedés". Ha már aludni így sem, úgy sem lehetett.