Úgy érzem, belefáradtam a nevelésbe… ti hogyan bírjátok?

Légyszi' hanyagoljuk, hogy „de mikor rád mosolyog, az mindent elfeledtet” típusú válaszokat, mert bár persze, szeretem, és amikor alszik, el is tudok lágyulni, mégis úgy érzem, a gyereknevelésben több a rossz, mint a jó.

Nyilván bennem van a hiba, hiszen azt mondják, a kezdeti nehézségeket elfelejtik a nők, én viszont nem felejtettem el, katasztrófának tűnik sok év távlatából az első pár év (a nemalvással, a folytonos sírással stb.).

Hát ez a vicc, a gyerek már 9 éves, és mégis ilyen béna vagyok. Úgy érzem, mindenki szuperanyu, feloldódik a nevelésben, boldog tőle, míg nekem folyamatos kínszenvedés és harc.

Tudom, hisztis vagyok, bocsánat, nyilván nem mindig érzem így, mégis, mikor „rámjön az ötperc” azt gondolom, a gyereknevelés egy sziszifuszi küzdelem, aminek sosincs vége, és még csak pozitív visszacsatolás sincs, hogy „na, ezt jól csináltam”. Jójó, persze, a gyerek maga kéne, hogy legyen a pozitívum, hiszen okos, ügyes, kedves stb.… ám aztán megint jön a nyafogás, amitől kiborulok.

Köszönöm, kedves 4. hozzászóló, hogy leírtad ezt!

Ez az egyik, amitől egy szélmalomharcnak érzem az egész nevelésesdit, hogy nem tudhatod, mi lesz a vége, hiába csinálsz mindent legjobb képességed szerint, végül egy dolog igazolhatja tán vissza, hogy volt értelme az erőfeszítéseknek, ha a gyerek felnőve „boldog, rendes” ember lesz.

De bármilyen is lesz, folyton aggódni fogok érte, minden gondolatom mögött ott fog bújni a gyerekem. Lehet, hogy betegen hangzik, de iszonyú tehernek érzem ezt a felelősséget.

Tudom én, hogy senki sem szuperanyu, mégis mikor rossz passzban vagyok, szégyellem magam, hogy mások 3-4-5 gyerekkel is vidáman „elbírnak”.

Ma délután jót mosolyogtam, mikor átjöttek a szomszéd gyerekek, és egyszer csak azt látom, hogy mennek haza, mikor előtte jól játszottak éppen. Kérdezem a gyerekem, miért mentek el, mire közölte, hogy azért, mert az aranyhörcsögét kínozták, és hiába szólt rájuk százszor, nem hagyták abba, mire hazaküldte őket. Mondtam neki, hogy nos, látod, szülőnek lenni is hasonló érzés, mikor csilliószor kell elismételni valamit. (…és közben azt is gondoltam, hogy azzal a nagy különbséggel, hogy én nem küldhetem haza őt, hiába szófogadatlan.) :)

Köszönöm mindenkinek a biztatást!