Tényleg nehezebb,ha jár majd?

Tényleg nehezebb,ha jár majd?

Ez a fő kérdés nem?

Hogy jutottunk el a kisbabakhoz?

A kisgyerekkort 1 éves kortól számítjuk és általában úgy tartják, hogy akkor ér véget, amikor a gyerek betölti a harmadik életévét

Komolyan meg baba?

. A nevelés az, hogy mit reagálsz, ha ehelyett elkezd sírni a 2 éves, hogy nem anya, veled akarok játszani, gyere, stb.

Már írtam az egyik válaszomban,hogy ha főzök akkor kijön velem a konyhába és ott játszik,néha beleszolok neki a játékába, megdicserem milyen ügyes, kommunikálok vele...

Éppenhogy a kérdésre volt válaszolva valamikor még az elején, hogy konnyebb-e lesz amikor megtanul járni

De ki emlékszik már rá mit írtam, igaz?.

Elfoglalt titeket az, hogy megmagyarazzatok, a gyerekem egy szobanoveny aki a sarokban ül és elvan...(igaz nem ezekkel a szavakkal, de ez lett volna a lényege nem?)

Jaj, és még annyit hozzá tennék, hogy ha mosógépet kell pakolni például, és akkor hív játszani, mondom neki, jöjjön velem segítsen, megmutatom hogyan kell...Nem értem miért kell még mindig azon rugozni, hogy mit csinálok és mit nem.

Ezerszer elmondtam, de nektek ez sem jó, mert ez nem nevelés amit csinálok...Akkor mi ha nem nevelés?

Azért jó megnézni a mindig lepattintott, “anya most főz, nincs rád időm” gyerekeket felnőve, hogy az állandó odafigyelés hiánya mit hoz majd magával. És a foglalkozás mennyisége és a minőségi idő az, amit a gyerek annak él meg, amiben együtt merül el a szülővel, úgy hogy teljes flow van. Nem, az együtt mosógéppakolás és ezredik foghegyről, fél szemmel odavetett üres “ügyes vagy” nem minőségi idő és nem odafigyelés. A gyerekek viszont rettentő ügyesen alkalmazkodnak: ha nem kap figyelmet, egy idő után nem próbálkozik. Ám a hiánya ennek ottmarad, mert ő vágyna a figyelemre. Így születnek az örök szeretetkoldusok, a megfelelési kényszeresek, túlkompenzálók, társfüggők és még lehetne sorolni milyen megnyilvánulási formája van a figyelemhiánynak.

Kérdező, nem tudom hányas válaszoló vagyok, de én írtam hogy akkor lett könnyebb amikor bölcsibe ment. Addig nehéz volt mert válaszkész szerettem volna lenni vele, így ott voltam neki, játszottunk, olvastam, rajzoltunk. Szép lassan maga is el volt pár percekre. De nem azért mert belekényszerítettem. Nem pattintottam le. Ezt az időt egy befektetésként fogtam fel, mely befektetés a gyerekem stabilabb mentális jólétébe, felnőtt korára. Esetleg ha ezt sikerül ilyen szemüvegen keresztül nézni, talán könnyebb lesz.

77, az megvan, hogy nem egész nap kell főzni, és hazimunkat csinálni?

Ez mind megvan max 2-3 óra alatt, sőt, nem is minden nap ennyi ido.(legalábbis nekem nem )nehogy már azt akarod be magyarázni, hogy napi 2 óra miatt sérül a gyerek lelke..

Nekem az a tapasztalatom, hogy aki “megtanította lepattanni” az egyébként őt igénylő gyerekét, az más szituációban sem érzékeny a gyerek igényeire.

És nem lelki sérült lesz, hanem olyan megküzdőmódokat fejleszt ki, melyek gyerekként segítik, ám a felnőtt életében már inkább akadályozni fogják.