20 éves korotok alatt vállalnátok gyereket, ha a feltételek adottak lennének?

Sziasztok, szép napot! :)

Nem megszavaztatni szeretném a sorsunkat, csupán jó lenne más nézőpontokból is látni ezt...

19 éves vagyok, most végeztem az első évemmel az egyetemen. Ezzel egyidőben teherbe is estem, jelenleg 7 hetes a terhesség.

Egyelőre egyedül a párom, valamint a szüleim tudják. Elég nagy a kettősség bennem...

Fél éve élünk együtt, 2 éve vagyunk egy pár. Együtt tervezzük az életünket, jövőnket, 2-3 éven belül szerettünk volna esküvőt, 5 éven belül gyereket. Ő 23 éves, már dolgozik, viszonylag jól is keres. Azt mondta, hogy szeretné a babát, imádna apuka lenni, de ha úgy érzem, nem állok készen erre, támogat, bárhogy döntök.

Szüleimnek is elmondtuk, ők is biztosítottak a támogatásukról, minden értelemben ( anyagi, érzelmi, nagyszülői :) ). Ez gondot ugyan nem jelentene nekik, mert sikeresek, tehetősebb réteg a családom, de közben ott van bennem az, hogy úgy szerettem volna gyereket vállalni, hogy megállok a saját lábamon, akár egyedül is megoldom, ha úgy hozná az élet.

Anyukám azt mondta, hogy ez hülyeség, sosincs olyan időpont, amikor minden adott egy kisbabához, és anno ők apával mind a ketten dolgoztak már, mikor születtem, mégis a nagyszüleimtől kaptuk a családi házunkat. És hogy amiért mások nem beszélnek erről, az összes ismerősöm, barátnőm mögött ott van a háttér, mert ne gondoljam, hogy valaki 30 évesen önerőből, egyedül épít kétemeletes házat Budán.

Rólam annyit, hogy hiába vagyok egyetemista, annyira nem izgat ez az "egyetemi lét", hogy órák után a csoporttársakkal sörözzünk, minden hétköznapot végigbulizzak és másnaposan járjak órákra stb. Sőt, a legtöbb barátnőm nem is az egyetemről van, oda én tényleg azért megyek, hogy tanuljak. Kicsit olyan vagyok, mint aki eléldegél a saját világában, tesz a céljaiért és hidegen hagyja, körülötte mi történik.

Egy részem akarná a babát, mert gyerekkorom óta imádom a gyerekeket, babákat, én már 16 évesen is azt mondtam, hogy amint lehet, én szeretnék családot, gyereket. Ez azért is van, mert én magam egy nagyon erős, összetartó családból jövök, ami mellett sosem voltam magányos. Párommal már beszélgettünk nevekről, gondolkoztunk azon, hogy a plusz szobából itthon hogyan legyen babaszoba, a ruhaboltokban párszor áttévedtem a gyerekrészlegekre is nézelődni...

De közben a másik részen meg ott van, hogy ez teljesen hirtelen és tervezetlenül jött, áthúzva mindent a következő években. Mármint én úgy gondoltam, hogy lediplomázom én is, utána lánykérés, esküvő, családi ház, MAJD ezt követően baba. Most konkrétan az egész sorrend megfordult, és azt érzem, hogy nem én irányítok, csak sodródok és fogalmam sincs, hogyan hozzak jó döntést.