Hogy bírjátok az okoskodást?

Tudom, nincs erre jó tanács, talán csak ki akarom panaszkodni magam. Anyósom egy hetet nálunk tölt, de már a második nap elrúgta a pöttyöst azzal, hogy ő nem akar beleszólni, DE... Reggel (harmadik nap) meghúztam a határt. Borzasztó éjszakánk volt, fogzás, fél óránként keltünk. Elkezdett veszekedni a férjemmel, majd velem, hogy szoktassuk le erről a gyakori. kelésről, mert így nem tudunk mi sem pihenni, nem baj ha sír, majd belealszik. Az ő gyerekei is így tanultak neg aludni. Először próbáltam tisztelettudóan határt szabni, hogy szegénynek jön a foga, fáj, nem fogom sírni hagyni. Erre rámripakodott, hogy csak nekünk akar jót, szegény kisfia így nem tud pihenni, szoktassam rá a kisfiamat (8 hónapos) az alvásra. Fáradt vagyok, nyilván bepöccentem és elmondtam ismét már kicsit hangosabban, hogy nem fogom sírni hagyni a gyerekem, ha fáj az ínye (meg amúgysem), kattanjunk le a témáról.

Na azóta semmi nem jó. A babánkkal is veszekedett egy sort, hogy ne hisztizzen már. A harmadiknál megjegyezte a férjem miután ránéztem, mert felrobbanok, hogy nem hisztizik, fogzik.

Én azóta nem beszéltem vele, de a férjemnek mondja a magáét, hogy tiszteletlen vagyok, nem jól csinálom a dolgokat, így nem lehet pihenni, nem így kell altatni, nem ilyenkor kell altatni, semmi baja nem lesz a gyereknek, ha sír. Nem azért nyűgös, mert fogzik, nem azért sír mert álmos, csak hisztizik, blabla... Félhangosan, tudom hogy nekem címzi, dehát ő semmi rosszat nem akar, csak... A férjem próbálja kezelgetni, de én már ott tartok, hogy nem bírok ki így mégegy napot sem.

Ritkán találkozunk, de az tömény. Legszívesebben már ma hazaküldeném. Csak is a férjem iránti szeretetből nem teszem és próbálok nem visszapofázni (csak olaj a tűzre bárminemű ellenkezés).

Ti hogy bírjátok ezt elviselni?