Miért lett divat csak az anyaság árnyoldalaival foglalkozni?

Te éppúgy ítélkezel (és kizárólag magadból indulsz ki), mint azok az öregasszonyok, akik szerint az ő idejükben "nem értek rá" szülés utáni depresszióra meg a hasonló bölcsességek...

Szerintem igenis szükséges elmondani minden oldalt, nem csak a rózsaszín cukormázat. Régen nem volt divat ŐSZINTÉN elmondani, mi vár a kismamára szüléskor, és utána. Ellenben volt felé ezernyi elvárás, mit kell éreznie.

Akinél pedig nem úgy zajlottak a dolgok, úgy élte meg, hogy vele van a baj. Ami melegágya a lelki problémáknak.

Egyrészt szerintem torz a kép, mert akármennyit olvasol erről a neten, azért még mindig az él a társadalom fejében, hogy anyává válni AKARNI KELL, és a nő, aki nem akar gyereket, az fura, lenézendő, kevesebb, mint aki igen. Amikor már anya az ember, akkor pedig azt SZERETNI KELL, "milyen ember az, aki nem szereti az anyaság minden pillanatát", nem illik panaszkodni, stb. Ezt erősíti egyrészt a magyar adózási rendszer is, a csok, stb. - azt jutalmazza, akinek gyereke van. Másrészt erősíti az, hogy nagyon kevés lehetőség van nőknek részmunkaidőben elhelyezkedni, nyomatva van, hogy a gyerek min. kétéves koráig legyen csak otthon, mert "az a jó", ha megnézed itt a kategóriában mind le vannak pontozva, akik másféléves kor körül viszik a gyereküket bölcsibe, mert hát "milyen anya az ilyen". Szóval szerintem attól, hogy a neten (amihez ne felejtsük el, nem fér hozzá mindenki, és aki igen, azok közül se olvasnak sokan ilyen témájú oldalakat) vannak arról posztok, cikkek, hogy ez igenis tud nehéz is lenni, vagy hogy nem ez az egyetlen út egy nő életében, attól még a társadalmi beidegződés nem ez.

És az anyaság árnyoldala még mindig tabu, még mindig hisztinek van beállítva a szülés utáni depresszió, még mindig nem alap, hogy az anya a gyerekével legyen 24/24-ben szülés után (és hogy ez aztán kihat a köztük levő kapcsolatra), még mindig nem kezelik partnerként az egészségügyben se a terhes nőket, se a már szült anyákat, kevés a gyes, sokszor kevés a bölcsődei/óvodai férőhely, szóval objektív szempontból is azért van mire panaszkodni. És akkor nem beszéltünk a patriarchális berendezkedésről, ami szintén jól tükröződik itt a gyakoris kérdésekben; hogy az anya otthon főz-mos-vasal-takarít egy újszülött/csecsemő mellett, miközben éjszakázik vele, az apa meg elmegy az irodába, majd hazajön és várja, hogy elétegyék a tál gőzölgő ételt, és ez mindkét fél szerint normális, majd csodálkoznak, hogy a nőnek levegőt venni sincs ereje, és egyedül érzi magát, a pasasnak meg nulla kapcsolata van a gyerekével, mert azt se tudja, melyik az eleje... stb-stb-stb.

Egyébként én is így jártam, ahogy te, sokkal rosszabbra számítottam, mint amilyen végül lett.

Kik ültették beléd?

Abba ültetik a szorongást, aki hagyja. A hülye női magazinokat meg netes oldalakat aki komolyan veszi, az meg is érdemli. Aki meg felnőtt nő létére nem képes ignorálni a vén női rokonok károgását, az kezeltesse magát.

Szerintem ez nem így van, velem legalábbis többnyire a pozitívumok jönnek szembe online és a pozitív felfogást reklámozzák, amikor nehezebb időszakok vannak a gyerekekkel.

Viszont az fontos, hogy ne mindenki csak ezt lássa mindenhol, hogy a másik gyereke milyen tökéletes és milyen könnyű az élet. Egyrészt mert senkinek nem lehet mindig könnyű és ezt jó tudni már a gyerekvállalás előtt, másrészt mert így könnyen izolálva érzed magad. Ha csak azt hallod hogy más gyereke első perctől átalussza az éjszakát, tökéletes napirendje van, flottul megy a hozzátáplálás, minden eszik, semmi nem lesz koszos és sorolhatnám.. akkor ha te problémákba, nehézségekbe ütközöl simán úgy érzed, hogy valamit rosszul csinálsz, hiszen mindenki másnak olyan könnyű.

A másik pedig, hogy sokkal könnyebb csak a saját gyerekekhez igazodni és ezért kevesebb vagy semmi programot csinálni más gyerekesekkel vagy esetleg gyerekek nélkül felnőttekkel. Nekem ehhez szabályosan meg kellett erőltetnem magam, pedig eleve szociális ember vagyok, de tenyleg sokkal nehezebb így minden.

Az anyaságot én is nagyon élvezem, de azért hazudnék ha azt mondanám, hogy például a fogzás alatt végig kiegyensúlyozott és kipihent vagyok, imádom minden pillanatát. De szerencsére előre tudtam, hogy nem csak mosolygásról és cuki játékokról fog szolni minden.

Nem hinném, hogy "divat" lett, mindössze annyi, hogy szerencsére manapság már nem szentségtörés a gyerekvállalás árnyoldalairól is beszélni.

Attól mert neked nem, vagy te nem, még nagyon sokan érzik szarul magukat a hirtelen jött feladat miatt, meg az egész új helyzet miatt, és igenis jó tudni róla, hogy az illető nincs egyedül a problémáival, és szélsőséges eseteket leszámítva egy csomó furcsa érzés is normális, nem kell egyből pszichológushoz rohanni vagy magunkban keresni a hibát azonnal.

Egyébként amit te írsz, az sokkal ártalmasabb, a kvázi hencegésed, hogy de bezzeg te...

"Azzal is egyetértek, hogy beszélni kell a rossz dolgokról, például a szülés utáni depresszióról, mert ez egy valós probléma, de a jóról miért nem?" Hogyhogy a jóról miért nem? Még azokban a posztokban is, ahol panaszkodik a szerző, mindig hozzáteszi, hogy "persze ettől még szeretem", vagy valami hasonlót. Ki nem beszél a jóról? Én szoktam panaszkodni a barátnőimnek, de azt is megírom, hogy úristen mennyire cuki, meg okos, meg ügyes, meg milyen szépen beszél, stb. Ebből persze lehet, hogy az egyikük csak azt hallja meg, hogy te jó ég, mennyi nehézség, a másikuk meg azt, hogy énisakarok, olyan cuki lehet... attól is függ, milyen élethelyzetben vannak épp.

2-es voltam

Lehet "jó" gyereket dobott neked a gép.

Nekem is az egyik ilyen, a másik viszont...

Az egyikkel megértem, hogy mi is a jó az egészben, de ha csak a másik lenne akkor inkább a halál!