Kiabaltatok mar a babatokkal?

Kedves kérdező!

Kiabálni még nem, de olyan volt, hogy beraktam a kiságyba és bevágtam az ajtót. Egyszer vagy kétszer.

Ha nálad ilyesmi gyakran van, gondolkozz el, mi vezet ide? Túlterhelt vagy? Mit tudnál könnyíteni magadon? Egyszerűbb ebéd? Több séta? Alacsonyabb elvárások a lakás tisztaságára? Szigorúbb napirend, vagy épp lazább? Vagy stresszes? Nehéz helyzetben vagytok? Ezeknek a megfelelő kezelésére is találsz technikákat.

Az ember akaratereje véges. De a környezeted tudod úgy alakítani, hogy kevesebb akaraterővel is elboldogulj. Ahogy fogyni is könnyebb, ha nincs az orrod előtt az édesség.

Nálam a kritikus az evés (prioritás, hogy ne éhezzek el) és az alvás (együtt alszunk, így jobban kipihenem magam, mintha ki kéke kelni az ágyból éjjel a babához).

Ha megtörtént a baj, akkor megnyugtatom a babát és bocsánatot kérek tőle: "ne haragudj Pisti, anyának elszakadt a cérnája, nem volt szép, hogy így beszéltem veled".

Olyan nekem is volt 2-3 alkalommal, hogy rákiabáltam a babára és/vagy betettem a kiságyba és bevágtam az ajtót. Ez akkor volt mikor csak ordított x ideje, és nem tudtam vele mit kezdeni. A nappaliban szétboxoltam néhány párnát, az arcomat beletemetve bele is ordítottam. Vettem pár mély levegőt és újult erővel visszatértem a babához, akit ezzel a megújúlt energiával sikerült megnyugtatni 😁 Közben őszintén bocsánatot kértem tőle. Mióta jobban alszunk éjszaka, már nem fordult elő ilyen. No meg persze meg is fogadtam, hogy nem engedem ezt többé meg magamnak. Most már inkább úgy néz ki a dolog, hogy ő ordít, kiságy, én leülök mellé a fotelbe, hintázok 1-2 percig előre hátra, és figyelek a légzésemre. Lehiggadok, és minden ok :)

A 16-osnak üzenem, hogy természetesen soha semmi baj nem érte a kislányomat. Nem esett le sehonnan. Nem is értem, honnan veszi a bátorságot, hogy ilyet feltételezzen, pusztán mert ők ilyen selejtes család. Gondolom ahhoz már nincs elég vér a pucájában, hogy a sógornőjét felelősségre vonja.

Kiabálni én sem kiabáltam vele még sosem, mert úgy igazán nem is csinált semmit, ami miatt kiabáltam volna, de emelt hangon már volt, hogy rászóltam és bizony nálam is volt olyan (főleg mostanság, amikor direkt nem hajlandó elaludni, 2 éves múlt, ez is a dacolása része), hogy csak úgy rácsukom az ajtót a szobájában és pár percig kicsit kifújom magamból a tehetetlenségem és frusztrációm, mielőtt visszamegyek. A legtöbb helyzetet jól tudom kezelni, de azért emberből vagyok én is, nekem is vannak rosszabb napjaim, van, amikor fáradtabb vagyok vagy csak simán türelmetlenebb, ez ilyen. Szerintem ilyesmi mindenkivel előfordul és a gyereknek is azt az üzenetet közvetíti, hogy a szülő is ember. Ha ilyenkor utólag megnyugodva bocsánatot kérsz, megnyugodtok mindketten és megbeszélitek, hogy neked ez meg az volt a rossz és mérges lettél, ne haragudjon, mittudomén, akkor azzal még nevelni is tudod a későbbiekre, amikor majd ő fog kiborulni.

Ha úgy érzed, ezt egyedül nem tudod kezelni viszont, akkor szerintem is érdemes szakember segítségét kérned, nem ciki és azzal csak a család profitál, ha te is nyugodtabban tudsz szembenézni a napi problémákkal, mert amúgy ez csak rosszabb lesz idővel, szóval érdemes felvértezni magad néhány technikával, ami kicsit talán hatékonyabb is, mint a magnézium.

Olyan sokszor van, hogy szívem szerint ilyen nazgul módjára üvöltenék, de visszafogom magam. Nem azért, mert nem esne jól, hanem, mert tudom, hogy semmit nem ér. Amikor higgadt vagyok, akkor olvasok utána a fejlődési állomásoknak, hogy ÉN jobban tudjam, hogy mi történik és miért, nem azért, mert ettől a gyerek nyugodtabb lesz. Sokat segít a hidegvér megőrzésében, ha folyamatosan tudatosítod magadban, hogy az adott bosszantó esemény miért történik, ugyanis a szülők hajlamosak tévesen azt képzelni, vagy érezni, hogy a gyerek őt bosszantja, vele akar kicseszni, hogy minden, ami irritálja, az egy szándékos provokáció, és ez igazából rohadtul nem így van. Szóval olvasgass arról, hogy ami téged idegesít, az miért idegesít, és mi történik a gyermekben valójában, ha lehetséges, találjatok ki rá valami alternatív megoldást.

Nálunk pl dobálós korszakát éli, mindent dobál, szó szerint. Ez egy fejlődési lépcső. Ettől még agyérhugykövet kapok attól, ha földhöz vágja a tányért az étellel, ha fejbe vág egy fakockával vagy kidobja a babakocsiból a vizesüvegét a sárba. De nem azért csinálja ezeket, hogy engem megsértsen, dühítsen, hiába csesz fel engem is. El szoktam mondani, hogy ezeket a dolgokat miért nem lehet dobálni, és mi az amit helyette az adott szituációban megtehet (pl a vizes üveget ne dobd a sárba, tessék egy kavics, ezt beledobhatod). Nyilván elmondom 2000x és 2001x is megteszi, amíg agyilag nem érik meg rá, de kettőnk közül akkor is én vagyok a felnőtt és csak én tudok ezen felülemelkedni. Próbáld így nézni.

De emiatt nem vagy sz.r anya, én is néha tényleg tombolnék, tehát értem az érzést. Főleg ha egy különösen rossz éjszakánk volt.