Mit éreztetek mikor szülés után elsőnek megláttátok , megfogtátok a babátokat?

1. baba: nem hiszem el, hogy túléltem. Milyen gyönyörű baba, ilyen szépet életemben nem láttam.

2. baba: nem hiszem el, hogy ilyen gyorsan túlestem rajta. Jézusom, de kis csúnya,olyan mint benjamin button.

Az első babánál én sokkot. Mostantól itt lesz mindig, folyamatosan gondoskodni kell róla. És hirtelen sokkoló volt a gondolat, hogy soha többet nem leszek én és a férjem. De nagyon megszerettem a lányom.

A másodiknál, viszont nagyon örültem, ott más volt, mert egyszer már szültem, tudtam mire számítsak.

Boldogságot, megkönnyebbülést, csodálkozást és borzasztó nagy fáradságot éreztem, amikor megszületett a kislányom és rámtették őt.

Boldog voltam, hogy ott van és a kezemben van.

Megkönnyebbültem, hogy végre kint van, megszületett, illetve, hogy minden rendben van vele.

Csodálkoztam rajta, ezt kb. képzeld el úgy, hogy "Szia baba, hát te voltál odabent 9 hónapon át :) Örülök, hogy végre megismerkedhetek veled személyesen is"

És természetesen nagyon fáradt voltam. Nem csak a szülés miatt, rajtam akkor jött ki szerintem az egész terhesség miatti elfáradás. Nagyon sokat dolgoztam terhesen, csak szülés előtt három héttel hagytam abba a munkát és mentem el csedre. Mellette éppen házfelújítás volt és költözés. És persze az izgatottság és aggódás, hogy jön az első babánk... Szóval minden megvolt ahhoz, hogy fizikailag, szellemileg és lelkileg is el legyek fáradva addigra, amire ott volt.

De mindent megért az egész. A kislányom egy csoda számomra.

Amit még éreztem, de nem is a baba iránt, az a büszkeség. Büszke voltam magamra, hogy végigcsináltam a szülést minden gond és kétségbeesés nélkül annak ellenére, hogy piszkosul fájt és borzalmasan gyorsan történt minden (vajúdás szinte alig volt, reggel 7-re mentünk be a szülőszobára, 11-kor már a kezemben volt a lányom). És büszke voltam a Páromra, aki nélkül szerintem nem tudtam volna végigcsinálni olyan összeszedetten és határozottan az egészet. Akkor valahogy újra beleszerettem a Páromba.

Első: extrém koraszülött volt császárral. Felkészítettek rá, hogy nem olyan, mint egy egészséges újszülött. Elsírtam magam. Pici volt, teljesen lila, tűk és csövek lógtak ki belőle. Fájdalmas látvány, érzés volt. Végül nem maradt velünk.

Második: szintén császár, alig vártam, hogy meghalljam, hogy felsír és amikor felmutatták arra gondoltam, hogy milyen aranyos. Akkor is pityeregtem.

Én össze voltam zavarodva.

Nem fogtam fel, csak néztem, félszeg voltam, nem igazán indult még be semmi anyai ösztön. Egyszerűen nem fogtam még fel, nem tudom másképp magyarázni. Szerintem azért mert terhesen még nem kötődtem, csak pár héttel utána.

Valahogy olyan idegen volt az egész.

Azt éreztem, hogy ez egy csoda, imádom. Gyönyörűnek láttam. Sosem felejtem el, mikor megpillantottam, igazi extázis volt.

Én tényleg így éltem meg :)

Császároztak, így nem tehették rám sajnos, csak megmutatták, megfoghattam a kezét. Tudom, hogy olyan picin még nem látnak, mégis a szemembe nézett. "Szia...milyen gyönyörű vagy!"

Nagyon kedves arca és nyílt tekintete volt. Nem volt se ragacsos, se gyűrött, akiket addig láttam a filmekben. Nem sírt sokat, épphogy egyet. Nem értettem miért nem teszik rám, elvitték megmosdatni. Végig a műtét alatt, amíg összevarrtak, csak zokogtam örömömben.