Van itt olyan, aki étkezési zavarral orvoshoz fordult?

Először is anyukádnak mindenképp szólj!! Nem vagyok étkezési zavaros, nem tudom mit érezhetsz, de anyukádban megbízhatsz, hidd el segít és szeret, bármilyen is vagy, bármit teszel. A doki sem rossz ötlet, de első lépésként mindenképp: IRÁNY ANYUD!

Szorítok érted! :)

Mindenképp beszélj róla, az jó. Hatalmas lépés beismerni magadnak ezt az egészed, még hatalmasabb másnak, ez talán hülyeségnek hangozhat, de így van, nekem így volt: magamban ezerszer elismételtem, hogy evészavaros vagyok és ez így nem mehet tovább, aztán kimondtam, anorexiás vagyok és meg akarok gyógyulni - súlyos lett az egész, valóságos. Ez volt hét hónapja, és most, bármilyen hihetetlen számomra is, sokkal jobban vagyok.

Szóval igenis megéri ám küzdeni ellene, habár én nem fordultam orvoshoz soha - még? -, de ez nem azt jelenti, hogy ne tartanám nagyon-nagyon jó ötletnek. Az persze biztos, hogy nagyon utána kell nézni, hová mész, leginkább mások tapasztalataiból kiindulva, és nem elsősorban a szakmai tekintélyből, agyonreklámozott emberekről hallottam borzasztó dolgokat, nem annyira híresekről pedig fantasztikusakat. (Egyáltalán nem elrémítésképp.) Szóval csak hajrá, hajrá, egy előírt étrend biztos sokat segíthet, és őszintén kívánom, hogy elérd a gyógyulást, persze ahhoz mindenekelőtt ez a fajta élni akarás kell, amit a szavaid sugallnak, és egy jó adag kitartás.

A legjobbakat!

Én holnap megyek pszichiáterhez. Ez lesz az első alkalom, fogalmam sincs, h mire számítsak. Nálam rettentő régóta tart a bulímia, de csak azóta aggódom miatta, amióta több, mint 1 éve megszületett a kislányom.

Kb. másfél hónapja mondtam el a férjemnek, volt nagy döbbenet, gondolhatod. Semmit sem sejtett. Ő persze jött a szokásos dumával, h egyek egészséges ételeket, meg legyek erős, szedjem össze magam stb. Aztán vhogy megértettem vele, h ez betegség, amit kezeltetni kell, máshogy nem megy.

Egyébként miután színt vallottam, megkönnyebbültem. Nagyon nyomasztott már a dolog, főleg, h még beszélni sem tudtam róla senkivel.

Izgulok a holnapi kezelés miatt, kíváncsi vagyok, h hány alkalom hoz majd javulást.

Elmondtam itthon, reakció:

- etetés ezerrel, folyton hívtak le, árgus szemmel nézték, mit-mikor-mennyit... roha.dt idegőrlő dolog, és nem segítettek vele.

Barátnőim, nagynéném: - mellettem álltak, nem erőltették az evést, néha szóba hozták, hogy s mint vagyok, és inkább tereltek, beszélgettek velem.

Orvosnál voltam, de semmit sem segített sajna.

Ezek egyáltalán nem "hülye problémák", nagyon is komolyan kell venni őket - azzal abszolút egyetértek, hogy agyban dől el minden, azt pedig tapasztalatból teszem hozzá, hogy nagyon-nagyon-nagyon sok erő kell ahhoz, hogy felülkerekedj ezen. És igen, néha olyan, mintha egyszerűbb lenne "csak" evészavarosnak maradni, akkor nem lenne minden nap olyan visszás, és különben is, és néha lesz olyan, hogy tényleg úgy érzed, semmi értelme az egész "étkezési dilinek", és tulajdonképpen buta vagy, hogy valaha is ilyenekkel foglalkoztál, és úgy érzed, elég csak elfelejteni és nem törődni vele, de az az igazság, hogy utóbbitól csak rosszabb lesz, mert ilyet egyszerűen nem lehet.

Erőt kell meríteni, bizony, és beszélni kell róla, ha van rá egy mód, szakembert felkeresni, ha úgy érzed, és legfőképp elfogadni magad - tudom, tudom, borzasztó közhely -, aminek a legjobb módja, ha úgy csinálod az életed, ahogy szeretnéd. És ez talán hülyén hangzik meg értelmetlenül, de csak arra szeretnék kilyukadni - többek közt -, hogy foglalkozz azokkal a dolgokkal, amikkel szeretnél - fogalmam sincs, miért hiányzik az életedből most a tánc, de ha csak teheted, akármilyen formában, de vidd bele ismét. Biztos könnyebb mondani, mint tenni, de az is biztos, hogy megéri olyan dolgokra szakítani az időt-energiát-pénzt, amit annyira szeretsz.

Tényleg sok erőt és kitartást!

(Harmadik válaszoló vagyok.)