Anorexiások/gyógyult anorexiások, írnátok?

Huuu én értelek ám de nagyon.

én eddig 168/39-40 voltam, iszonyú kevés volt, nagyon rosszul voltam, ezért egy rosszullét miatt (szvítáji fájdalmak, szédülés, nem bírtam menni)elkezdtem kicsivel többet enni, így lettem 45, ez is kevés volt, most van hogy alig eszek, normálisan eszek vagy sokat eszek.., de ha sokat eszek ott van a bűntudatt most úgy 48-50 kilo közötti vagyok, ez már normális testalkat

minidg mondogatni kell magadba hogy nem vagyok kövér, vékny vagyok, éhezik a szerveztem, egyél mert orsszul leszel, nem történik semmi ha egy picit többet vagy olyan kajákat eszel(csoki, torta) amiket eddig nem, hisz nem lehet hízni egy nap alatt, ugyanmár egyél nyugodtan ha éhes vagy.. stb stb

Hozzávetőleg két hónapja próbálok kilábalni ebből az egészből, hihetetlen kevés időnek tűnik visszagondolva, de hihetetlen sok harc van mögöttem, és ami megdöbbentő, hogy mennyivel jobban vagyok.

Ami ebben segített: először is, a mérlegtől való függetlenedés. Eleinte a régi szokásaimat követve reggel-este mértem magam, most már "csak" hetente, ami eleinte pokolian nehéz volt, de jót tett, mindenképp. Egyre kevesebbet görcsöltem azon, hogy "juj, vajon holnap reggel mennyit fog mutatni, mennyit híztam, tíz dekát, húsz dekát...?", mostanra már alig jutnak eszembe a számok.

Persze, még mindig ott van a tükör, ugye, meg egyáltalán az érzés, ami nem múlik el varázsütésre. Ami nekem jót tett, hogy más perspektívából kezdtem vizsgálni a dolgokat.

Az előző válaszoló jól mondja, mondogatni kell ilyesmiket, de ezt a "nem fogok ennyitől hízni" dolgot azért én hanyagolnám. Hanyagolom, most már, mert az az igazság, hogy el kell fogadni, hogy amikor olyan alacsony a testsúlyod, hogy az már nem egészséges, az tarthatatlan.

Én úgy tekintek a súlygyarapodásra, mint a jó dolgok velejárójára - ez sokkal könnyebbé teszi. A célokra kell összpontosítani, arra, hogy mi az, amit el szeretnél érni, mindegy, hogy a közeljövőben vagy tíz év múlva.

Hogy mondjuk, szeretnék családot, de úgy nem lehet gyerekem, ha nem tudom, mióta nem menstruálok, vagy nem lesznek normális emberi kapcsolataim, míg a súlyom foglalkoztat leginkább. Nagyobb dolgoknak, például ezek, de kisebbeknek ott van, hogy elmúlnak a bőrproblémák, az állandó szédelgés, a rosszullétek, a gyengeség, az ingerültség, a koncentrációkészség teljes hiánya. Ezek elmúlásához étel kell, és szerintem ha elhiszed, hogy van értelme meggyógyulni, akkor egyre halványul majd az is, hogy kövérnek érzed magad. (Persze, az is egy tény, hogy először az önbecsülésed kell helyreállítani, vagy bármit, ami valószínűleg elindíthatta ezt a problémát, mert ha "csak" eszel (bármilyen kínszenvedés is legyen minden pillanata), az inkább tüneti kezelésnek minősül.)

Ami még esetleg segíthet, nem tudom, próbáltad-e már, hogy a tükör helyett mondjuk egy fényképen veszed alaposabban szemügyre magad - nálam, ha nem is olyan "jé, hű, ki ez a csontváz?"-szerű felismerés volt, de azért ott már láttam, hogy talán tényleg nem ok nélkül mondják rám, hogy vékony vagyok.

Még esetleg az, hogy a "hízás" tényét nem kéne... hogy is mondjam, túlreagálni. Nem bántani akarlak, ez csúnya szó, igazából, és tudom, hogy szinte lehetetlen, de ahelyett, hogy kövérnek mondanád magad, inkább mondj egészségeset. Nem kövér leszel, ha felszedsz x kilót, hanem egészségesebb. Erősebb. Nem tudom, te hogy vagy a sportolással, én abszolút restriktív voltam, ezért most kezdtem bele először - nem túlhajszolva magam, csak éppen valamennyire, amíg még jól esik. Tudom ajánlani a jógát is, mozgásilag is szuper, és nem hittem volna, de arra az időre, amíg csinálom, nem rágódom idegesítő dolgokon, utána is kevésbé. Habár, lehet, ezt már csak bebeszélem magamnak.

Azt erősítem magamban, hogy amíg valaki rendesen eszik, egészségesen és legfőképp rendszeresen, mellette még esetleg bárminemű testmozgást is végez, egyszerűen NEM LEHET kövér. Csinos, az igen. Egészséges, az is. Csupa szép, csupa jó.

És ahelyett, hogy a számokra koncentrálnék, vagy arra az őrjítő érzésre, ami akkor fog el, ha példának okáért a combjaimra nézek, az előnyökre koncentrálok, amiket eleinte talán nehéz megtalálni, de aztán egyre könnyebb lesz, és ott vannak, bármilyen hihetetlen olykor.

Az is fontos, hogy beszélj erről valakivel. Nem szakemberrel, de bárkivel, aki tudja, akiről úgy gondolod, tudhatja, és még ha nem is küzd hasonló gondokkal, de valamelyest megértene, támogatna - ez a másik, ami rengeteget segített.

Biztos vagyok benne, hogy le tudod küzdeni, remélem, segítettem valamelyest, és ha esetleg szeretnél beszélni erről olyannal is, aki hasonlókkal küzd, és a hosszú válaszom sem riasztott el, akkor nyugodtan írj!

Én 50 vagyok - már, a legalacsonyabb 46 volt. Egyszer csak meguntam az állandó halálvágyat, depressziót, a gebe lányt, a féltést, azt, hogy így az életben nem pasim sem, nemh gyerekem, és enni kezdtem.

És tök jól érzem magam (kb fél éve majdnemhogy zabálok, de eddig 2-3 kiló max.), ismét van erőm, ihletem (elmúlt egy évben egy sort sem írtam, most meg már lassan a 30. oldalnál tartok, de van az már 5

0 is. :)

Élek, a normálisabb családtagjaim megdicsérnek - "szüleim" csak az anorexiás pcsát látják bennem és tömnének, de már nem érdekel.

Ismét élvezem az ízeket, lesz.rom a plusz kilókat, imádok élni, minden remek, és MENSTRUÁLOK - két év után végre megint. És ettől nőnek érzem magam.

Sokáig tart leküzdeni, nekem a barátnőm, nagynéném folyamatos biztatása, mellettem állása segített. Ők nem szekáltak, csendes szomorúsággal nézték, ahogy elfogyok, de mikor kellett, mindig mellettem álltak, és mikor elhatároztam, hogy igen, megcsinálom, teljes erejükből biztattak-biztatnak :)

Az életem köszönhetem nekik.

Ha szeretnél, írj privit, hátha segíthetek.