Volt bulémiások, anorexiások írjanak légy szíves?

Szia!

Annak idején, valamikor mostanában tanultunk arról, hogy a ssugárterápiás rákbetegek ugye rosszul szoktak lenni, hányinger meg ilyenek, és egy idő után már a kezelés előtt pár nappal is érzik ezt. A biosztanárom azt mondta, hogy összekapcsolja az agy a kezelést a hányingerrel, azt hiszem, ez az Ingertársításos tanulástípus (Pavlovi kondícionálás vagy másnéven klasszikus ingertársítás).

Szóval, most jövök a magyarázattal.

Szóval részben szerintem amiatt, mert nem bír egyszerre el ennyi kaját a gyomrod, másrészt valahogy lehet, hogy a telt gyomor érzete ezt váltja ki belőled. Vagy nem tudom. Tudom, sajna elég zavaros voltam ezzel a magyarázattal, de szerintem próbálkozz meg azzal, hogy sokszor eszel kicsi adagokat, könnyű kajákat, amik nem viselik meg a gyomrod. Mondjuk csirkemell, joghurt, túró, tojás, krumpli, rizs, gyümölcsök, zöldségek, levesek. Csak kezdetben óvatosan szoktasd magad vissza, mert szerintem emiatt vannak a hányások.

Remélem valamilyen szinten segítettem egy kicsit (: (:

Baromira nehéz, én is most mászok ki belőle... egyszerűen határozd el, h mától nem, de akkor tényleg ne.

Nekem ez - és egy fiatal nő - segít.

- zabaroham közben felteszem magamnak a kérdést:

Tényleg akarod? Tényleg megint egy koszos wc-ben akarsz órákat időzni? Kell neked az utána lévő bűntudat, önutálat, és rossz szájíz?

- ha falás előtt-közbeni tiszta pillanatban felidézem az érzést-ízt, ami hányás után van, már rögtön nem akarom

- elmegyek boltba, és mire eldöntöm, mit vegyek, el is múlik a roham

Persze, néha vannak rosszabb napok, mikor képtelen vagyok megállni - hiányzik v feszkós, v épp felszabadult vagyok -, de aztán legyintek egyet. Jó, hülye voltam, ez van, nem dőlt össze a világ.

Sok sikert!

Kicsit hosszasan,de leírom az én sztorim,mert szeretnék segíteni neked,hiszen tudom,milyen érzés,mikor kicsúszik a kezedből az irányítás.:/ Eléggé sajátosan,és bután/gyerekesen oldottam meg,de nekem ez vált be,tehát ezt tudom ajánlani.Nálam 2-3 éve,akkor 14 évesen kezdődött ez az egész,és az óta is kísért a dolog,azt tudnod kell,hogy ez maradandó nyomot hagy minden emberben,aki átéli. Az élményt és a vele kapcsolatos érzéseket lehet tompítani,de mindig elő fog jönni,és sose lesz már semmi a régi,pszichológus ide,vagy oda,az se tudja 100%ban megoldani szerintem. Én nem kértem külső segítséget,mert szégyelltem nagyon,szóval "házilag" szoktam le róla nem rég,de már túl vagyok a nehezén,nagyon-nagyon nehéz belőle kigyógyulni,és rengeteg mélypont van,amit tudni kell kezelni,ezért is írom le részletesebben:

(ez csak az előzmény,ha gondolod,átugorhatod,nem fontos annyira,de hátha hasonlóan kezdődött nálad is,mondjuk nem hiszem,hogy újat mondok ezzel) ˇ

Eleinte sima fogyókúrával indult,aztán mikor beláttam,hogy az anorexia határát súrolom(168 cm-52 kg voltam ekkor)akkor úgy döntöttem,hogy mégis jobb lenne,ha tartanám ezt,és nem mennék lejjebb súlyban,meg 55 kilóig elfér rajtam a felesleg.(tehát bennem azért jelen volt az egészséges felfogás is,csak volt,hogy előjött az is,hogy még,még,még egy kicsit kéne fogyni,szóval a két énem harcolt egymással) és akkor itt kezdődtek a bajok,hogy megijedtem a tükörben látott képtől,de csak a pillanat műve volt,na mindegy. Szóval megijedtem,hogy úr isten,én most meg fogok halni,mert nem bírják a szervek az éhezést,meg hullik a hajam,meg a bőrömön is kezd látszani,hogy kiszárad,besárgul,és pihés lesz,meg a menstruáció elmaradt vagy 7 hónapja,szóval jött a teljes felismerés,és elhatároztam,visszalépek,amíg nem lesz késő. Meg én számolgattam a kalóriákat,és az is ijesztő volt,hogy egyre kevesebbet kívántam enni. 1500 ról indultam,és ekkor már a 700 is alig ment le.(akkor még nem sejtettem,hogy nem megy az úgy,hogy akkor mostantól újra eszünk rendesen)Szóval elhatároztam,hogy enni fogok...A gyomorfájás miatt nem bírtam a rendes evést,meg a hirtelen sok kajától levegőt se kaptam,mert nyomta a tüdőm meg mindenem,szóval kis folyékony szappan ivás után sokkal jobban éreztem magam. Később már nem azért ment a dolog,hogy jobban érezzem magam,hanem ugye csábító volt,hogy annyit ehetek,amennyit akarok,meg az ízek,meg megint előjött,hogy azért kéne még fogyni,szóval egyfajta "hobbi" lett belőle. Senki nincs itthon? süssünk valami finomat,vagy ha van itthon valami régi kedvenc,amit eddig nem ettünk,hát tessék,aztán utána irány a wc... A végére már naponta akár 2-5-ször megcsináltam,de volt,hogy szüleim hamarabb hazajöttek,és nem volt idő kihányni,akkor meg a szörnyű bűntudat,hogy az a sok kaja ott bent felszívódik,és megint disznó leszek. Aztán a sokadik alkalom után rájöttem,hogy ez így nem mehet tovább.

Utánanéztem neten jobban a dolgoknak,és igazából az első "elrettentő hullám" ezek a képek voltak: [link]

Persze visszafogtam kicsit magam,tehát nem szórakozásból ment a dolog,hanem ritkábban előfordulva(heti 3) kényszerből. Itt éreztem,hogy kicsúszik a kezemből az irányítás. Próbálkoztam mindennel:

Eleinte a képekre emlékeztettem magam. Nem ment. Később ráírtam egy lapra szép díszes betűkkel franciául(így kevésbé feltűnő,mivel csak én tudok),mellette egy kis rózsás rajzzal,hogy: "Tényleg nem vagy már a saját tulajdonod,hogy ezt kell tenned? Mit ígértél,emlékezz,és most mégis mit akarsz művelni... Látom,hogy nem vagy még erre se képes..." ,és kiragasztottam a hűtő ajtajára,és a szobámba is. Szüleim egyszer kérdezték,hogy mi ez a felirat,de nem volt különösebb rágódás az ügyön,elfogadták,hogy ez amolyan "divat",hogy idézeteket ragasztgatunk bizonyos helyekre csak úgy. Sokszor eszembe juttatta a dolgot,és elég sokat segített,hogy felébressze a lelkiismeretem a dologgal kapcsolatban,és visszaidézze a fogadalmat. A kényszer azonban csak tompult,de nem szűnt meg,és már csak hetente hánytam. Aztán itt jött az új terv,hogy nem úgy megyünk a konyhába,hogy "keresünk valamit enni" hanem elgondolkozunk,hogy mink van,milyen ételek,és mit szeretnénk enni. Ha nem tudjuk,akkor fogjuk,kimegyünk,megnézzük,és mérlegelünk. (ha kínálnak akkor sokkal másabb a helyzet,de én ott alapból azt vezettem be,hogy úgy se tudom kihányni,meg vegyük úgy,hogy ez véglegesen lemegy,és nem jön vissza,és ez alapján tervezzünk,hogy kell-e az a süti pl) Szóval kimentem,megnéztem,mi van,visszajöttem,átgondoltam. Úgy voltam vele,mint aki a sötétben fél. Elhatároztam magam,kimentem a konyhában,közben ezt mondogatva magamban: nem kell semmi,csak az az. Nem néz jobbra nem néz balra,nem kóstol bele semmibe,megfogja azt a darab kaját,amit kiszemelt,megfogja,és usgyi,ki a konyhából(vagy leül az asztalhoz,nem néz sehova,csak az üres asztalra és arra a kajára),többet vissza nem megy addig,amíg megint nem mérlegel,hogy mit akar enni,és tényleg kell-e neki úgy is,hogy nem hányja ki. És lám,sikerült. Volt,hogy spontán rámjött az érzés,így konkrétan,hogy "enni kéne minden finomságot,úgy is kihányom" de ilyenkor mindig előhoztam a büszkeségem,hogy nem tartom be az ígéretet,meg a fogaim rámennek,a nyelőcsövem,a gyomrom,meg amennyit lehúzok,abból hugi is meg anya is jóllakhatna,meg hogy mi értelme ennek,nehogymár a hülye ízek miatt csináljam ezt a herce-hurcát,aztán nagy nehezen de mégse mentem zabálni,hanem vagy rajzoltam,vagy olvastam,vagy tanultam,vagy neteztem,vagy ha minden kötél szakadt,elmentem sétálni,esetleg ittam egy kávét natúran feketén,esetleg édesítővel vagy feketeteát(édesítővel,tej helyett vízzel),mivel ettől még a normális evéssel kapcsolatos gondolataim is eltűnnek,nekem valahogy hányingerem lesz tőlük éhgyomorra is),meg nem is tartalmaz kalóriát,ami miatt hányni kéne a bűntudattól,és ezt teszem most is,mert bizony a gondolat mindig ott bujkál a háttérben,és néha-néha elő fog jönni,egy óvatlan pillanatban. Ha meg egyedül vagyok itthon,akkor is sokat sétálok kint,meg ha tehetem inkább megyek a többiekkel,ha máshogy nem megy.

Vettem picike ezüstmedált,egy kicsike kis lakat volt,ami jelképezi,hogy ezt szépen lezárjuk,új életet kezdünk,és a sírba visszük magunkkal az emlékeket.-és ezt hordom most is,ez lóg a nyakamban,és ha már teljesen elfogy az akaraterőm,és a sírás kerülget,hogy nem bírom tovább,vissza fogok esni,ezt szorongatom,és ez nekem valahogy erőt ad. Szóval nekem nagyon nehezen ment,és hónapokba telt,míg ezt elértem,de sikerült. 5 hónapja nem hányok,és bár néha nagyon rossz a gondolatokkal küzdeni,utána mindig örülök,hogy még egy nappal,héttel tovább sikerült lépni,és hogy milyen erős is vagyok,és milyen jó így minden,hogy nem kell sunnyogni meg az a sok gusztustalanság,az a sok wc-n lehúzott pénz,az a rengeteg idő,amit ezekkel a gondolatokkal töltöttem... Nagyon örülök neki így utólag,hogy sok-sok tapasztalattal,és csak 3 lyukas foggal sikerült megúsznom.:) Egyébként mostmár rendesen eszem,napi 5-6-szor,mindig annyit,amennyitől nem érzem azt,hogy feszíti a gyomrom és ki kéne hányni,és jól is lakom,tartom is a súlyom(56 kg körül),szóval én csak azt tudom tanácsolni,hogy ha ráismerünk a dologra,lépjünk,amíg nem késő.