Jól gondolom hogy el kellene válnom vagy túlreagálom a helyzetet?

A férjemmel tegnap összevesztünk azon, hogy ismételten megkérdezte ugyanazt, amit tegnap, tegnapelőtt meg azelőtt is elmagyaráztam neki. Felhúztam magam, mert állítólag ő odafigyel és segíteni szeretne, holott az, hogy 5x kell ugyanazt elmondanon és nem jegyzi meg, nem erre utal. Ráadásul ha eldöntök valamit (ami az én személyes ügyem és rá nem vonatkozik), egyfolytában megkérdőjelezi a döntéseimet ahelyett hogy mellettem állna.

Ez a hozzáállása az elmúlt fél-egy évben odáig vezetett, hogy eltávolodtam tőle és egyre kevéssé kívánom a közelségét - mivel úgy érzem nem ért meg, nem hallgat meg, és nem tud a legapróbb dolgokban sem támogatni.

Ahányszor megpróbálok vele erről beszélni felhúzta magàt, mert személyes kritikának érzi. Miután kitombolta magát általában könyörög nekem, hogy szüksége van rám, segítsek neki.

De én nem tudok. Én magam vagyok az, akit az ő viselkedése bánt és sért. Nem érzem fairnek, hogy én minden alkalommal emelkedjek felül a fájdalmamon és segítsek neki, támogassam őt, amikor ezt sosem kapom vissza. Gyengének érzem magam, és még ő követel tőlem.

Tegnap ennek tetejében megvádolt, hogy megcsalom - holott mindig tudja hol vagyok, sosem kések, mindig hívom és nem járok el, mert kevés jó barátom van, magamnak való vagyok. Ellenben ő szívesen eljár és sosem tudom mikor jön haza.

Hogy miért nem vagyunk egymáshoz közel, egyértelmű: taszít a viselkedése, a fent leírt okokból. Mivel ő ezt nem tudja elfogadni, azzal vádol hogy hűtenségből távolodom tőle.

Úgy érzem ez az utolsó csepp a pohárban. Túlreagálom?!