Úgy érzem a barátnőmnek már nem én vagyok az "első" személy az életében. Szerintetek is így van, vagy túlreagálom a helyzetet?

Sztori annyi, hogy lassan 1,5 éve kapcsolatban vagyunk, sajnos távkapcsolatban, eddig nem igazán gyanakodtam semmire, sőt, tökéletesen megvoltunk, szilveszter éjszakájától egyre aggaszóbb a dolog. Együtt szilvesztereztünk, de ő nem az én társaságomat részesítette előnybe, hanem egy másik srácét, sőt amikor azt hitték nem látom őket leléptek és a -15 fokban majdnem, hogy hazakísérte a gyereket, tétovázva elindultam utána kb 10 perc "előnyük volt" Elkaptam a barátnőmet az utcán, hogy magyarázza meg mégis mi volt ez a kísérgetés, meg a kettesben sétálgatás? erre ő kifordulva magából, káromkodva menekült a kérdésem elől.Otthon később beszéltünk,elmondása szerint nem történt semmi és a srácot régóta ismeri, amikor én ezen kiakadtam, megpróbált engem beállítani valamiféle bűnösnek. Lényegében sikerült megbeszélnünk, de én még mindig nem voltam nyugodt. Aztán még régről mesélte, hogy ő az a "fiús" lány aki mindig is a srácok társaságát részesítette előnybe, még ez is oké, aztán most hirtelen feltűnt egy másik srác (nem a szilveszteri, bár lehet, hogy azzal is beszél) , akivel fb-n orrba-szájba üzengetnek egymással persze a "semmiről"... Bizalmatlanságom addig terjedt, hogy kértem az fb profilja jelszavát, először hazudott róla majd úgy tett, hogy el is felejtette mondani, hogy megváltoztatta azt amit én eddig sem tudtam de akkor sem mondja el.Na erre berágva, én fogtam magamat és megpróbáltam ez miatt feltörni a profilját, ami miatt óriási balhét generált ami valamennyire érthető is, de ha nem lenne rejtegetni valója szerintem nem akadt volna ki ennyire, és természetesen én vagyok a szemét mert nem bízok benne... Hiba jelzem felé nem tetszésemet, hogy ilyen jóban lettek, le sem szarja, és még én vagyok a hibás, mert, hogy miért akarom őt eltiltani mindenkitől, had éljen már közösségi életet, ha már nem mindig tud kijárkálni. Ha szóba hozom minden nap elmondja, hogy nincs senkije és, hogy nagyon szeret, és bízzak benne mert van esze, és nem csalna meg senkivel, és tényleg nincs senkije! (ő 19, én 23)

Nos a történeteket nagyjából sikerült felvázolnom, a kérdés, hogy mit csináljak, ti, hogy reagálnátok erre, voltatok már hasonló helyzetben, és milyen megoldást tudtok erre javasolni?