Hogyan ne haragudjak a gyerekem apjára? Mikor fog végre teljesen elmúlni a cserbenhagyottság felett érzet fájdalmam?

Van egy hat éves lányunk. Már a születése előtt elköltöztem az exemtől. Egy ideig még heti többször is találkoztunk, de a kapcsolatunk másfél év múlva végleg véget ért. Olyannyira, hogy többé beszélni sem beszéltünk egymással, csak ha nagyon-nagyon muszáj volt. A havi 1-2 láthatást az anyján keresztül szerveztük, gyerektartás helyett pedig kaptam egy fél lakást (a másik fele eleve az enyém volt). Szinte sose ért rá találkozni a lányával. Nem érdekelte soha, hogy hogy vagyunk. Ünnepekre hozta a drága ajándékot, játszott egy órát a gyerekkel, eljátszotta a szuperaput, aztán egy hónapig megint nem láttuk. Totál magamra maradtam minden gonddal, de úgy érzem, 200%-osan helytálltam. A lányunk okos, kreatív, jól nevelt, nyitott, fegyelmezett, empatikus, és legfőképp boldog gyerek. Tele van élményekkel a gyerekkora, lovagol, síel, falat mászik, sok barátja van, és rengeteg közös programot csinálunk. Direkt nem vállaltam 8 órás munkát, csak 6 órásat. Így is megélek, bár azért nem könnyű az extrákat megadni. Imádom őt, ő az életem, de azért nehéz egyedül. Nehéz, hogy nincs kivel megosztani a kétségeimet, döntéseimet, feladataimat, legyen szó iskolaválasztásról, lakásfelújításról, 6-800 km autóútról, éjszakai rémálmokról, anyagi gondokról, betegápolásról, kórházban töltött napokról, stb. Az apjának fogalma sincs a mindennapjainkról, pl. hogy a lányunk mi volt most farsangon, mit szeretne szülinapjára kapni, miben ügyetlen, vagy épp mihez van jó érzéke, mit mondanak róla a pedagógusok, ki az óvodai szerelme, melyik a kedvenc meséje, milyen érmeket szerzett, milyen versenyeken, mitől fél esténként, vagy mi szeretne lenni, ha nagy lesz. Havonta egyszer, max. kétszer jópofizik a lányával 1-2 órát, és akkor azt hiszi, hogy ő az gyerek atyaúristene, mert a lányunk rajong érte. Közben meg totálisan magamra vagyok hagyva a szülőszereppel. Már belerázódtam, nem zavart, a harag is elpárolgott, és azt hittem, feldolgoztam a dolgot. De most valamelyik nap egyszer csak felhívott, hogy szeretne a lányunkkal tölteni egy napot, és elkezdte sorolni, mennyi minden jó programot talált ki kettejüknek. Természetesen részemről semmi akadálya, de valamiért előtört belőlem minden harag, fájdalom és csalódottság megint. Örülök neki, hogy a jó a kapcsolata a gyerekünkkel, és támogatni fogom természetesen a találkozóikat, de annyira bosszant, ahogy magáraölti ezt a szuperapu szerepet, és a lányunk imádatában fürödve tetszeleg benne. Hát pukkadjon meg! Egy percig sem volt igazi szülő! Tök egyedül vittem mindent a hátamon! És nekem volt rohadt nehéz éveken át! Haragszom rá, nagyon haragszom rá, és ki vagyok éhezve egy kis elismerésre, egy kis vállveregetésre, vagy (merjünk nagyot álmodni) egy bocsánatkérésre. Nem a válásunk miatt, hiszen az rendben van, az nem fáj, hogy elváltunk. Az fáj, hogy válás után ennyire ignorálta a gyereknevelést, hogy ennyire magamra hagyott minden feladattal, pedig külön élő szülőként is lehetett volna normálisan együttműködni! Bárcsak rájönne egy napon, hogy milyen volt ez az elmúlt 5-6 év! De sosem fog, mert ha lesz is még gyereke, őt az új feleségével együtt fogja nevelni, és már a lelki szemeim előtt látom, ahogy azt gondolja majd: "jah, hát ennyi a gyereknevelés? Ez igazán nem nagy cucc, nem tudom, mit fájlal annyira az exem." Annyira haragszom rá, és annyira utálok haragudni rá! Szeretném ezt elengedni, szeretnék megbékélni, de egyszerűen nem megy! Természetesen a haragomból egy fikarcnyit sem érzékel. Normális, jó kedvű, együttműködő fél vagyok, hiszen nekem a lányom a legfontosabb. De nagyon nehéz ezt a sok keserűséget hordozni. Szeretném már letenni. Segítsetek!