Elvált anyukák! (Akiket érint. ) Miért tagadjátok/tagadtátok már meg a láthatást az exférjetektôl?

ha te nem vagy elválva meg nincsenek ilyen problémáid akkor mégis miért érdekel ez az egész?

Oktatni remekül tudsz, meg véleményt alkotni olyanról ami még csak közelről sem érintett meg. Foglalkozz a magad dolgával.

megpróbálok őszintén válaszolni. hosszú lesz. én majdhogynem születése óta egyedül nevelem a lányom. az apa mérsékelten lelkesedik a láthatásokért, kb. havonta 1-2 órát tölt a gyerekkel, azt is az apai nagymamánál. de az igazat megvallva nem is örülnék, ha többet lennének együtt. ez az érzés több dologból tevődik össze.

1. féltem a gyerekem az apa megbízhatatlanságából fakadó fájdalmaktól. engem lelkileg nagyon meggyötört a kapcsolatunk haldoklása annak idején. nagyon bántott, amikor ígérte, hogy hazajön, és csak órák múlva esett be, sokszor hajnalban, és a telefonját persze kikapcsolta, nehogy veszekedjek vele. még akkor is ezt csinálta, amikor megbeszéltük, hogy aznap délután bevisz a kórházba (terhesen be kellett feküdnöm pár napra). szörnyen fájt a mellőzöttség. csak azért ígért meg ezt-azt, mert kötelességének érezte. annyira viszont nem volt felelős, hogy be is tartsa, amit ígért. attól tartok, ezt a fájdalmat a gyermekünk is megismerné, ha közelebb kerülnének. az apja megígérné, hogy elviszi ide-oda, vagy elmegy a fellépésére, vagy ilyesmi, aztán meg a gyerek csak várja és várja, amíg hatalmasat nem csalódik. nekem annyira szörnyű volt csalódnom a volt páromban, hogy semmi esetre sem szeretném, ha a gyermekem ugyanezt a saját apjától tapasztalná meg. így, hogy ennyire nagyon ritkán találkoznak, még csak szóba sem kerül, hogy eljön-e apa az év végi műsorra, vagy elkíséri-e fogorvoshoz, vagy elmennek-e együtt bárhová is, amit aztán hiába vár. nincs kapocs, nincs csalódás. azt hiszem sok anyánál lehet hasonló motiváció. egy párkapcsolat vége általában fájdalommal és sérelmekkel jár. nem kell hozzá alattomos bosszúálló női természet, sem különösenn rossz apai fellépés, hogy viták legyenek a láthatásokról: automatikusan, ösztönösen védelmezzük a gyermekeinket azoktól, akik minket bántottak. ezt leküzdeni hihetetlenül nehéz. szerintem ez egészen mélyen, genetikusan kódolva van, mint annyi más dolog is az utódgondozás területén.

2. az apával a mai napig nem vagyunk beszélőviszonyban. amikor szétmentünk, szerettem volna jóban maradni vele, de ő meggyűlölt, látni sem bír. rideg, néma, ellenséges évek teltek el, melyek során 100 szót, ha váltottunk összesen. hogyan remélhetném, hogy partner legyen a gyereket érintő kérdésekben, ha beszélni sem tud velem? pl. hogy elvigye a hétvégi lovaglóórájára a gyereket, ha az épp a láthatására esik? vagy azt, hogy adja be a gyerek vitaminját, és főzzön neki teát, mert egész héten kicsit folyt az orra? szülőként nehéz teljesen lemondani a kontrollról: az óvónőktől, bébiszitterektől, gyermekorvostól, edzőktől és minden, a gyerekünkkel foglalkozó embertől is elvárjuk, hogy partnerek legyenek a felmerülő problémák esetén. ha az apával ez nem működik, mert képtelenek vagyunk viták, rosszmájú megjegyzések vagy szemrehányások nélkül egymésra figyelve kommunikálni, szinte lehetetlen jó szívvel rábízni a gyereket.

3. a lányom és én köztem nagyon szoros a kapocs. amúgy még csak 5 éves. és az önzés ugyanúgy működik az anyáság során, mint más emberi kötődésnél: képzeld el, hogy a legjobb barátnőd, akivel szinte egyek vagytok, továbbra is jóban van az exeddel, akivel csúnya lelki hegeket maga után hagyó szakításon vagytok túl. tudnál továbbra is a legjobb barátnődként tekinteni rá? senki nem ütközne meg rajta, ha nem. az elvált szülők esetében ugyanígy működik az önzés a gyerekkel szemben is. ezt kellene felülírnia a belátásnak. de nem könnyű ez sem.

4... ööö... majd máskor, most leragad a szemem. remélem már ennyivel is segítettem megérteni az anyákat.

Mert meg akarják óvni a gyereket a szörnyűségtől.

amugy én 2 éve váltam,azóta uj férjem van akit a gyerekem is jobban szeret mint a régit