Férfiak, ti miért váltatok el? Mi tette tönkre a házasságotokat?

Na igen vannak konkrét dolgok, mint a megcsalás de az ilyen házasság utáni kifordulás önmagukból elgondolkodtat.

Le szoktatok ülni a párotokkal - legyen az nő vagy férfi - és megmondani neki, hogy miben változott és miért lett ilyen és, hogy ez nem tetszik nektek? Hogy reagáltak? Próbáltátok menteni a kapcsolatot?

Csak azért kérdem mert az emberek többsége csak ül a problémák halmazán, nem beszél mert nem képes normálisan kommunikálni, vagy csak nem akar vitát, stb., stb. aztán csak a vita van meg a vádaskodás. Mindennek van valami oka. Vagy akkor jön ki vagy eleve ott lappangott benne a sárkány csak a lila felhőtől nem vettétek észre...

A barátnőmet a pasija úgy hagyta ott, hogy míg a barátnőm dolgozott éjjeli műszakban addig a pasi összepakolt és csak egy sablonos, klisékkel teleírt levelet hagyott maga után.

De sose volt képes beszélni a problémáiról akkor sem ha a barátnőm szépen kérdezte, próbált vele beszélgetni, oldani a feszültséget stb. de nem ment vele semmire.

A legszebb az egészben az volt, hogy este még beszéltek telefonon, hogy mit főzzön a barátnőm, mire a srác délután hazajön a melóból meg mit csinálnak majd hétvégén.

Erre hazamegy reggel a melóból és csak a levelet látja meg, hogy elhordta a cuccait.

Ennyi.

Aztán ott az apám. Amikor megismerkedtek anyuval teljesen absztinens volt. Utálta az alkoholt.

Vidéki nagyapám vérig sértődött, hogy nem akart vele pálinkázni.

Sokáig minden rendben ment aztán bekerült az építőiparba és egy szeszkazán lett belőle.

Nem értettük, mi szüksége erre és sose adott magyarázatot.

Mikor anyu kirakta még neki állt feljebb. A piába is halt bele.

Szóval szoktatok komolyan beszélni ilyenkor a társatokkal vagy rájuk hagyjátok? Kiálltok magatokért vagy a társatok régi énjéért, akibe beleszerettetek?

Képesek vagytok megnyílni és beszélni, bevállalni a hibáitokat?

A barátnőm többször is megcsalt már az évek alatt,

de mindig letagadta.

Majd egyszer, nem a szokott időben mentem, és konkrétan rajta kaptam a sógorával!

...és még a sógora alól is neki állt feljebb, hogy én vagyok állandóan féltékeny!

A kommunikáció szép és hasznos, de nem mindenki akar kommunikálni, mert akkor hajlania kéne a másik érdekei elött is és nem lehetne minden úgy , ahogy ö akarja.

Az en pasiim sose voltak hajlandóak mégcsak meghallgatni sem.

A volt férjem meg kiforgatni akart nem kommunikálni.

Naiv az, aki hiszi , hogy mindenki kommunikálni akar, csak nem fedezte még fel a dialógus elönyeit...

Férfiak válaszát vártad, de szinte csak nők írogattak eddig.

Akkor jöjjön az én példám, férfiként.

Elvettem 24 évesen egy nálam 9 évvel idősebb nőt. Akkor még egy szinten voltunk, nem látszott rajta, hogy 33 éves, simán elment volna akár 18-nak is. Volt már egy kisfia is, akit én is megszerettem és sajátomként neveltem tovább.

Három év házasság után megszületett a kislányunk, na innentől jöttek a gondok. Való igaz, hogy én könyörögtem neki, hogy gyereket szeretnék. Szeretnék apa lenni. Szerettem a kisfiút is, de az ő életének első 5 évéből kimaradtam. Szerettem volna kisbabakortól kezdve végigélvezni az apaságot.

A lányunk egészségesnek és tökéletesnek született természetesen. Viszont azt láttam rajta, hogy fele annyira sem szereti, mint a fiát. A fiúval tökéletes anya volt, imádta, ölelte, ápolta, törődött vele. A közös kislányunkat pedig a karjába is alig vette és csak tessék-lássék foglalkozott vele. Ezzel persze azt érte el, hogy akkor én kezdtem el kompenzálni és a fiú helyett szinte csak a kislánnyal foglalkoztam.

Húztuk még 4 évig, de nem lett jobb. Én a fiútól elhidegültem, ő a lányunkat bántotta folyton.

Rájöttem, hogy csak azért jött hozzám, hogy a fiának jó legyen és csak azért szült nekem gyereket, hogy megtartson és a fiának jó legyen....

Elváltunk, a lányunkról könnyedén lemondott. Szinte örült, hogy megszabadult tőle. A fiát ma is a legnagyobb szeretetben neveli, a lánya nem érdekli.

Ennyi.

A külföldi munkáról annyit, pár hónapot igenis kibírhat a nő szex nélkül, de 3-4 év azért mégiscsak túlzás!

Én is, a barátnőm is ugyanebben a szituban voltunk, csak fordított helyzetben.

A barátnőm kiment Angliába dolgozni, mert egy jól fizető irodai állást kapott, havi 1400 font nettó fizetéssel, felsőfokon beszél angolul, diplomás, fiatal nő. A vőlegénye itthon maradt, 5 éves kapcsolat volt. Megbízott benne, és úgy állapodtak meg, egy évet fog kinn dolgozni, utána hazajön a pénzzel. Erre mi történt? A pasi nem bírta ki szex nélkül és lett neki egy barátnője, akit rendszeresen felhordott a közös lakásba. Abba az ágyban hempergett a nővel, amiben a barátnőmmel is....aztán lebukott és mindent be is vallott, hogy ő fiatal 30 éves bika, neki kell a rendszeres szex! A nő csak "tartalékos" volt de semmi komoly,...az a nő is megdöbbent, mikor megtudta, hogy az ex-barátnő hazajött...Angliából. A barátnőm találkozott is azzal a nővel és váltottak pár szót. Egyértelmű volt, hogy a fickó mindkettejüknek hazudott.

Én pont fordítva voltam. Én is kimentem külföldre dolgozni és az ex-pasimnak persze nem tetszett, de megállapodtunk, majd ő is kijön utánam később. Fél év múlva. A fél évből később 1 év is lett és én elég vérmes típus vagyok, pár hónapot még kibírok szex nélkül, de egy év vagy több cölibátus már sok! Összejöttem kinn egy német fiúval és szép románc volt, fél éves kapcsolat. Másfél év után az exem már egyáltalán nem hiányzott, noha írogatott még, hogy haza vár. Azt is írta, hogy kimenne hozzám. A szerelem részemről teljesen elmúlt, az új románc felülírta a régi érzelmeket. Olyan réginek tűnt a kapcsolat, mintha 10 éve láttam volna utoljára, mikor hazalátogattam. Megmondtam, szakítani akarok, mert kihűltek az érzéseim. Vége. Az exemnél is valami hasonló lehetett, mert ő is sokkal ridegebbnek tűnt szemtől-szemben, lehet, neki is volt már valakije...nem tudom. Soha sem kutattam. Nem beszéltem a német románcról, csupán a tényeket közöltem: már nem szeretem. 4 éves együttélés után, és majdnem 2 év távkapcsolat után....

Én férfi vagyok, szívesen írok, de ne tartsatok offtopicnak, mert én nem hagytam el a páromat, de szívesen megosztanám Veletek, hogy mik voltak azok a momentumok, amik miatt kishíján megtettem, illetve most is rezeg a léc.

Rossz kapcsolatok után egy óriási szerelem robbant az életembe. Az az igazi, mindent elsöprő. Én 26 éves voltam, a lány 17 (közeledett a 18-hoz). Ma is együtt vagyunk, nem is gyilkolásszuk egymást, nincs dögrováson a kapcsolatunk teljesen, de párszor megfordult a fejemben, az eszem súgta, hogy tán mégsem kellene folytatni.

Kulcsszó: KOMMUNIKÁCIÓ. Sokaktól olvasom és megerősítem. A kommunikáció hiánya iszonyat mély sebeket ejt.

Na, akkor csapjunk bele. Óriási, mindent elsöprő szerelem volt, közeledett az első hóforduló, én pezsgővel, ajándékkal készültem és vártam őt este 6-ra. Semmi. Egy óra múlva: semmi. Anyját hívom, hát eljött otthonról. Kedves leendő anyóspajtás véletlenül sem mesélte el, hogy a konfrontálódásra voksolt a lányával kapcsolatban és beszólt neki egy olyan brutálisan vitriolosat (amúgy sajno anyósnak ennyire futotta mindig is a személyiségfejlődéséből és az érzelmi intelligenciájából), hogy a viszket a pitschája, azért akar átjönni, meg mit kell mindennap találkozni és társai, hogy a drága úgy beduzogott, hogy kiment a közeli erdőbe éjjel 11-ig pityeregni és önsajnálni, mindeközben teljesen megfeledkezve rólam, a randiról, a hófordulóról ésatöbbi. No ez kibahintta a biztosítékot a fejemben, mert az én értékrendemben, az én neveltetésemben nincs helye ilyen fokú figyelmetlenségnek és lelki önzésnek. Nehezen bár, mivel szerelmes voltam, "elengedtem" a sérelmet és ment tovább az élet. (Gondoltam magamban, hogy egy kamaszlány, kicsit bedurrantotta anyuci, bár ezzel együtt értetlenül álltam és állok ma is, 15 évvel később.)

Aztán hozzám költözött. Akkor még itt nálunk szülői házas felállás volt, nekem bőven elég volt együtt járni, az estéket és a hétvégeket együtt tölteni, de utólag nem bántam meg, hogy belementem az összeköltözésbe. Igenám, de sajnos ő nem tud alkalmazkodni, nem tud idomulni. Neki baj, ha lentről felhallatszik valami, ha valaki mos, mikor ő akar, ha elhasználta a mosószert és nálunk szóvá tették, hogy legalább jelezte volna, stb stb. És egy szép napon meglepett azzal (durván két éve voltunk már együtt, lakva meg pár hónapja), hogy hazaköltözött az anyjához. Velem nem szakítva, de visszaállítva az eredeti, együttjárós felállást. De mindezt úgy, hogy egy szóval nem mondta, hogy mire készül. No ekkor egy-két napig nem mentem feléje és kinyomtam a telefonomat, ha hívott. Aztán rájött, hogy sértő volt, hogy eléggé nem úrinőhöz méltóan viselkedett, aztán újra visszajött. No ez azért kiverte a második biztit is a táblán a két évvel korábbi után, kicsit dúltam-fúltam, aztán megbékéltünk.

Amik rosszul estek időközben is, azok azok, hogy az anyja ha megbántotta, akkor az egész világra haragszik, mindenkire rádönti a szart, függetlenül attól, hogy érintett-e vagy sem. Nem kommunikál megfelelően, a testvérei vagy az anyja feldühítik, akkor velem is mintegy bunkózik.

No ezt követően hosszú idő telt el, nekem bejött némi anyagiság, tehát a visszajövése után nem sokkal ugyan átépítettük a házat két lakásossá, hogy a szeparáltság meglegyen, ő mégis sajátot akart. Én sem voltam ellene, de itt is gyakorlatilag mindenünk megvolt és már alkalmazkodni sem kellett senkihez, hiszen külön felszerelt lakásunk van. Minden tekintetben független és önálló. Ennek ellenére apámmal szövetkezve vettünk kp egy házat a közelben és felújítottuk és odaköltöztünk ketten a párommal. Az áhított önállóság. A párom nem szállt be semmivel, nem is tudott volna, de engem nem zavart, örültem, hogy boldognak láttam őt. Aztán telt, múlt az idő és az anyja úgy, hogy hozomány sem volt (nem baj, csak tény) belerángatta őt akaratom ellenére egy hitelbe, ahol a páromnak is havonta nagy összegeket kell fizetnie. Többet, mint ami indokolt lenne az általa is felhasznált összegből. "Segítség! Anyósom kifossza a lányát" címmel egy ismert sztori a gyk-n. (Google is rátalál ennyiből.) És a párom hagyta kiszolgáltatni magát, a mi magánéletünket úgy, hogy anyós gyakorlatilag lenyúl bennünket. Nem engem, őt, ez addig nem is volt gond, amíg én nem csúsztam le anyagilag és itt jön tulajdonképpen a csattanó, hogy ő tehetetlennek állítja be magát az anyjával szemben és inkább a mi életüket hagyta elsorvadni. Olyan csúnya hátralékok jöttek össze, közvetve ugyan, de emiatt is, hogy a házat eladtuk és visszajöttünk ide, a korábbi különlakásos, de többgenerációs helyzetbe. No előtte volt egy ilyen majdnem-szakításom, mert nagyon fájt, rosszul esett, hogy szinte a hátam mögött paktált le az erőszakos anyjával, nem kalkulálva azzal, hogy ez nekem hogy esik, hogy lecsúszunk és a jövőnk válik bizonytalanná. Kicsit ez volt az én válaszlépésem, hogy az eladás/visszajövésre szavaztam. No nem a háta mögött!!! Együtt döntöttük el.

Sajnos nekem szarul megy az utóbbi években, próbálom én beindítani újra a családi vállalkozást, meg mellette más munkával is, de nem megy jól. Ez van. És nem azt érzem, hogy ő mellém állna, hanem örökké szinte megaláz a megjegyzéseivel, hogy ő bezzeg dolgozni jár (hát valóban, lefáradni lefárad, de az eredménye az anyuja lenyúlóskodása után elég jelentéktelen) én meg itthon ülök. Én itthon dolgozom, a lakást mindenestől én biztosítom, csak sokkal több nem jön ki sajnos most. De ezt nem értékeli, hanem megint örökké szitkozódik, hogy itt kell laknia és utálja és stb.

És aznyja iránti dühét úgy vezeti le, hogy most azt találta ki, hogy az anyjának nem fizet, hanem albérletbe akar menni, hogy legalább fel tudjon mutatni valamit. Nem akar szakítani, de megért engem ha nem akarok innen elköltözni, hisz úgyis azt mondtam, hogy "jól elvagyok itt". Azt nem értem, hogy miért nem lehet megbeszélni, miért nem lehet a saját érdekein kívül azt is nézni, hogy én mit szeretnék? Én mindig odafigyeltem rá, figyelmes voltam, úgy alakítottam mindent, hogy neki is megfeleljen. Ő meg itt teszi a fejét. Elég magas labdát dobtam neki, hogy akkor ő szét akar menni vagy mi van, erre azt mondta, hogy nem, de értsem meg, hogy az anyja dolgából elege van. Most én vagyok a nem elég intelligens és nem fogom fel, hogy a kettőnek mi köze egymáshoz? Az anyjának mondhata nemet a hülye albérlete nélkül is. Elkezdhetne gyűjteni önerőre például. Én biztosítottam arról, hogy én sem innen akarok kihalni, de amíg nem szedem össze magam, addig ez azért egy élhető dolog. No mindegy, mostanában kezd elegem lenni abból, hogy ő csak és kizárólag magával törődik és néha úgyérzem, hogy lehet, hogy el kellene őt küldenem. Két éve is volt egy mosolyszünet, ami után újra visszajött. Nem tudom minek jók ezek a játszmák? Mert ezek bernei játszmák, egy pszichológus ismerősöm is ezt mondta a sztori meghallgatása után. De ő mindig ilyen volt, ha anno a suliban felhúzták vagy az anyja köcsögölt vele vagy a munkahelyen valami, akkor rám zúdította a szart, nem direktbe, csak biztos ismeritek azt az érzést, amikor a hallgatással úgy megfagy a levegő. Na engem ezzel ki lehet a világból kergetni. Egy harsány veszekedés századannyira nem visel meg, mint a fagyosság. Sok a közös élmény, idén 15 éve, hogy együtt vagyunk, alapvetően jól megvagyunk, nyilván több jó van ebben, mint rossz. A kérdéshez revencia okán írtam ennyi negatívumot, mert tanácstalan vagyok én is, hogy azért ennyi megalázás és hülye viselkedés után mennyire bízzak meg a hosszú távban vele kapcsolatban. Ha őszintén elnézést kérne a dolgaiért én lennék a legboldogabb. De sajnos nem veszi észre magát, bennem meg csak gyűlik-gyűlik. Én amikor meg akarom beszélni, akkor meg hárít, nem ismeri el a hibáit. No ez a kommunikációs csapda sajnos.

Elnézést, hogy hosszú voltam.

Nekem az édesanyám egy igazi házisárkány. Tudjátok, az a kiabálós, gyerekverős, tányértörős, ajtócsapkodós, köpködős fajta. Sokáig azt hittem, hogy anyukám miatt olyan az életem, amilyen. Aztán ahogy felnőttem, kinyílt a szemem, és rájöttem, hogy nem csak anyám, hanem apám is nagyban hozzájárult a kialakult állapotokhoz. Eleve össze se kellett volna házasodniuk. De anyám terhes lett a bátyámmal, apa meg rendes volt és ezért elvette. (Egy évvel az esküvő előtt ismerkedtek meg és az esküvő után 2 hónappal született a bátyám.)

Igen ám, de apámnak mindene a munka. Mezőgazdaságban dolgozik, állat is van meg növény is, minden nap reggel 5-től kora estig dolgozik, ha pl. aratás van, akkor meg éjszakába nyúlóan. Nálunk a karácsony vagy a húsvét is ugyanúgy telt, mint egy átlagos munkanap. Eleinte próbálkoztak a szüleim (főleg anyám), hogy legalább a gyerekeknek legyen karácsonyfa meg ilyenek, de kb. 10 éves koromtól már nem állítottak azt se. Anyám nem tudta elviselni, hogy apának ilyen fontos a munka. Feleslegesnek érezte magát, ezért feszült lett, a feszültség pedig házisárkány képében tört a felszínre. Ráadásul apám elég nehéz természetű, a végtelenségig maximalista, és nem lehet neki még egy húslevest se főzni anélkül, hogy bele ne kötne, hogy pl. nem elég sós, nem csigatészta van benne, vagy egy darabbal több krumpli kellett volna, tök mindegy.

Egész gyerekkoromban végig veszekedtek és püfölték egymást, s ránk, a gyerekekre fogták, hogy miattunk vannak együtt és miattunk nem válnak el. Mondanom se kell, hogy ez nem tett valami jót a kis lelkünknek. Mindketten rossz tanulók voltunk, lógtunk a suliból, nagy szenvedés árán érettségiztünk le, stb. Pedig egyikünk se gyenge képességű, csak lesz@rtuk az iskolát.

Amikor kicsi voltam, sokszor nélkülöztünk, de mostanra már elég szép gazdasága lett a szüleimnek - alkalmazottakkal, stb. Megengedhetnék maguknak, hogy elmenjenek kettesben nyaralni vagy valami, de 1990 óta nem voltak sehol. Ha én megyek valahova a férjemmel és a gyerekekkel, hetekig csak b@szogatnak, hogy nincs jobb dolgom? (Nem nekik dolgozom, egész más területen vagyok alkalmazott.) A lényeg, hogy pokol az életük, amit csak egymásnak köszönhetnek. Igaz, ők nem váltak el, bár évente felmerül a dolog, de akkor tönkremennének anyagilag. Ha megbecsülnék egymást, és elismernék, hogy a másik is sokat dolgozik és nem csak sütteti a hasát egész nap, akkor nem lenne probléma. De erre mindketten képtelenek. 26N