Ma közlöm hogy elköltözöm, végleg. Adjatok erőt!? (LENT)

Itt volnék...

Csütörtök reggel úgy ébredtem, hogy összepakolok pár cuccot. Elkeztem pakolni és nem bírtam abbahagyni! Aztán felhívtam őt, hogy jöjjön haza, mert szeretném, ha kiválogatná, hogy melyik játék maradjon nála a gyereknek, mert úgy döntöttem hogy összepakolok.

Normális hangnemben történt a dolog, egy könnycseppet sem ejtettem, elmondtam hogy nem haragszom, de ez nem kapcsolat és nem szeretnék tovább szeretet nélkül élni, a 30as éveim elején vagyok és szükségem van arra hogy szeressenek. Ő nem szeret és nem maradok vele. Jöhet a gyerekéhez amikor akar, de szeretnék új életet kezdeni. Segített is összepakolni meg levinni a lakásomba a ruháinkat. Egy szóval sem tartott vissza vagy kérte volna, hogy ne menjünk el. Ő sem sírt, tudta és érezte hogy erre sor fog kerülni és valószínű ő már rég szerette volna, ha elmegyünk, ezek szerint. Csak a felelősség az én nyakamba szakadt, nekem kellett kimondanom.

Addig ugye este járt haza, soha nem ért rá, soha nem volt velünk, mindenhol egyedül voltam a gyerekkel. 3 napja jön velünk, bárhova és kimondottan normális. Viszi a gyerekét (a láthatás alatt, mert most volt délelőtt), azelőtt soha nem vitte sehova. Fene se érti ezt, de nem reménykedem és nem is szeretném már, hogy most jöjjön meg az esze. 3 évig rugdosott, nálam ezzel vége, új életet szeretnék kezdeni. Jól vagyok, meg vagyok könnyebbülve, végre nem szól be, nem sz@rozza le a főztömet. Mintha erre vágyott volna hogy mikor húzunk már el. Mert a gyereket kb annyit látja mint mikor vele voltunk, neki ezzel leegyszerűsítettük az életét. De nem akarok már ezzel sem foglalkozni, csak a kicsikém és a saját boldogságommal.

Jelenleg itt tart a dolog, írok még, hogyan tovább!

Köszönöm az érdeklődést!

Több mint 5 hónapja jöttem el... Azóta lett munkám, amiből szerencsére meg tudunk élni mindenféle nélkülözés nélkül, sőt még marad is :)

Apuka rendszeresen hétvégén elviszi a kiszabott időben a gyereket, és emellett én megengedem, hogy hétköznap 1 este feljöjjön hozzánk. Beszélgetünk, igazából ugyanarról mint mikor együtt éltünk. Ő sajnos szerintem nem tud szeretni. Senkit sem. Nem haragszom rá és nem utálom. Sajnálom azért, mert érzelmileg szegény.

Amúgy lelkileg nem vagyok jól, mondhatni rosszabbul mint mellette. Nem bírom jól a magányt és a szeretet nélkülözését, amit a kicsikém nem tud pótolni, csakis egy férfi. Egyáltalán nem tudok nyitni még más felé. Bár találkoztam már 1-2 pasival de csak egyszer és soha többet. Nem vagyok rá még képes, túlságosan sebzett a lelkem. Azt az egyet nem tudom csak megemészteni, hogy a gyerekem apjának nem kellettem. Rajta kívül kb bárkinek kellenék (nem nagyképűség csak szemléltetni szeretném)

Sokat sírok emiatt. De csak hétvégente. Hétköznap mikor munka van, jól vagyok és kezdem visszanyerni önmagam, érzem újra az "erőmet" és a határozottságomat, aminek örülök. Csak nőnek nem érzem magam :( Lassan másfél éve szűz vagyok és képtelen vagyok rá, mert elvette a nőiességemet az, akinek az életemet szenteltem volna, ha becsül. Ezen remélem túlleszek egyszer, de ez még idő, sok idő, érzem.

A döntésemet nem bánom annak ellenére sem, hogy a legjobb arcát veszi fel, ha ide jön. Különben be sem engedném. És ilyenkor azzal az emberrel ülök egy szobában, akinek anno gyereket vállaltam. De az nem ő igazából, csak egy álca. És erre nem szabad felülnöm.

Ő nem próbálkozik, nem beszél érzésekről, nem az a fajta. Ő inkább az a büszke aki beledöglik mint beismerje. Jeleket küld, amiket olvasok de nem reagálok le, mert én az egyenes szóból értek kizárólag.

Hát jelenleg épp itt tartok, vannak jó és rossz napok egyaránt. Nem mondanám hogy könnyű. Főleg úgy, hogy a fél karomat levágnám egy kis szeretetért....