Ki hogy viselte illetve vészelte át, amikor a férje x év után elhagyta őt és a gyerekeit egy másikért? A gyerekek hogy viselték?

#19-nek:

Örülök, ha segíthettem egy kicsit, és szívből kívánom, hogy mielőbb túljusson a megrázkódtatáson.

Nő vagyok, válófélben, és nagyon egyet tudok érteni Nagyfater válaszával!

Nemrégiben beszélgettem egyébként egy kedves barátommal, aki évekkel ezelőtt hagyta el a feleségét - és igen, egy új szerelemért. Nem fellángolás, tényleg szerelem. Elmesélte, hogy a házassága akkor már csak látszat volt, teljesen elhidegültek egymástól, és ez a feleségének sem volt jó! (Mert azért egy megromlott házasság, egyik félnek sem jó, valljuk be, csak sokan dugják homokba a fejüket ilyen-olyan okokból!)

Nos, itt az elhagyott feleség nagyon humánusan kezelte a tényt, hogy elhagyták egy másik nőért, nem sajnáltatta magát, nem fújt az új nőre, nem tiltotta el a közös gyermeket - a volt férje a mai napig nagyon becsüli ezért!

Eltelt néhány év, most ott tartunk, hogy az egykori férj elvette feleségül a szerelmét, aki miatt elhagyta az előző feleséget. (Azt mondta, másképp nem tudta volna megtenni, hogy kilép a rossz házasságából...). Nagyon jól összeillenek, ezt kívülállóként mondom, és nem csak én. Sokkal jobban, mint az előző feleséggel! Született közös gyermekük is. Az előző feleségnek is lett egy új, boldog párkapcsolata, ami szintén évek óta tart már. A közös gyermek ugyanannyit van az apja családjával, mint az anyjával és annak új párjával (az apa elmondása szerint így sokkal többet foglalkozik a gyermekével, mint amikor napi szinten együtt voltak!). A régi és az új feleség között (és a családjaik között is!) nagyon jó a kapcsolat.

Igazi sikertörténet, mindenki jól "jött ki" belőle, több év távlatában.

Szóval lehet így is... vagy a másik lehetőség, hogy sajnáltatjuk magunkat, hogy jaj, az a szemét elhagyott...

Azt gondolom, hogy ha valakit szeretek (még ha nem is szerelemmel, "csak" mint a gyermekem apját), akkor szeretem annyira, hogy el tudjam őt engedni... és viszont...

Én a gyerek vagyok!

Nállunk épp most húzódik a dolog! És nem nem apukám kezdeményezte a dolgot. Anyukám hazudozott, kimaradt éjszaka, mindíg a munkára fogta (ami lehetetlenné vált), dugdosta a telefonját. Lebukott.. azt hitte a 16 éves lánya nem vesz észre semmit. Sms, telefonhívások. Minden volt. Jó persze tudom, apukám sem szent, de ezt nem érdemelte. Soha semmit nem mondott el anyukám ami zavarja, csak most egyszerre csőstől, hogy boccs válunk. Viszont nem akar elmenni a házból amit apukám a két kezével épített fel. Én teljesen belebetegedtem. A barátaimat elvesztettem mert ingerült vagyok és rajtuk csattan. A suliban is csak egyre lejjebb süllyedek. És sajnos csak húzódik és húzódik...

#22-nek:

Azért az ilyesmi nagyon ritka. Sajnos, inkább az a jellemző, hogy nem tudunk higgadtan, intelligensen válni (mint ahogy néha együtt élni sem...). Ezért még egy tanács a kérdezőnek: ha már elkerülhetetlen a válás, akkor azt ne nehezítse meg, inkább igyekezzen minél előbb túl lenni rajta, akár azon az áron is, hogy egy-két dologról lemond. Minél előbb elkezdi az új életet, ami kezdetben nagyon nehéz lesz, annál előbb helyreáll nála - és a gyerekeknél is! - a belső és a külső rend.