Költői kérdés lesz! Miért van az, hogy az ember feltesz egy normális kérdést, szeretne segítséget kapni, és azonnal "megjelennek" a sok elhagyott anyukák, netán gyerekkel a karjukon?

Komolyan válaszolva a kérdésedre: itt a legtöbb ember a saját eddigi élettapasztalatából indul ki, amikor megválaszol egy kérdést. Aki egy elhagyott anyuka, annak a világnézete megingott, sértett és általánosít. Könnyebb ismeretlenül nekimenni itt egy tőle független, ismeretlen élettársnak, mint a saját családjában (volt férje élettársát illetően) felvállalni a sérelmeit kulturált stílusban.

Engem nem az bánt, ha kevesen válaszolnak egy-egy normális kérdésre, hanem ha alpári, bántó stílusban írnak le egy véleményt, elfelejtve, hogy amit legépelnek, az az ő szemléletüket tükrözi és nem egy megfellebezhetetlen igazság.

Másrészt aki kérdez, az felvállalja, hogy támadásoknak is kiteheti magát. De miután elolvassa a válaszokat, szelektál, és aki bunkó stílusban ír, helyreteszi magában, hogy ez nem őróla, az ő problémájáról szól, hanem a válaszadóról, a válaszadó saját elakadásáról.

Sokan rátelepülnek a kérdésekre, háziúrként / háziasszonyként és valami felszínes kialakult képzetüket akarják ráerőltetni. Ami engem legjobban zavar, amikor végigpontozzák, mint valami halálosztó terminator az egészet, és olyanokat, akik saját tapasztalatból, tudásból fakadó véleményüket mondják, ledorongolnak: végre, nekem is sikerül valami felkiáltással. Hááát..szerény. Elég erősen érződik az ilyen válaszolónál, nem tud szabadulni a SAJÁT bajától, és ezért nem tud figyelni, más kérdésére, hanem rávetíti a saját problémáját.

Na, de adjunk a költői kérdésre költői választ, a legköltőibbet,

amit csak lehet, József Attilától:

Im itt a szenvedés belül,

ám ott kívül a magyarázat.

Sebed a világ - ég, hevül

s te lelkedet érzed, a lázat.

Rab vagy, amíg a szíved lázad -

úgy szabadulsz, ha kényedül

nem raksz magadnak olyan házat,

melybe háziúr települ.

Úgy gondolom, a bunkó válaszok nagymértékben csökkennének, ha az emberek nem képmutatóan élnék az életüket. Sajnos nagyon nagy részük nem mondja meg a valódi véleményét a másiknak. Csak mikor már x nem hallja, akkor mondja el y-nak x-ről a véleményét. Ha az emberek szemtől szembe mernék vállalni a másikról, a másikkal kapcsolatos véleményüket, akkor nem itt élnék ki eme hajlamukat: majd én megmondom, én aztán keményen odamondom!

Ha ezt, nem így, de normális stílusban, hangnemben, meg mernék tenni szemtől-szembe is, akkor úgymond nem lenne rá szükségük, hogy itt, névtelenül, arctalanul a kelleténél bunkóbb stílusban, keményebben mondják el.

/Én egy elhagyott anyuka vagyok, a karomon két gyerekkel!/

Nem gondolom, hogy a stílusom bántó lenne, soha nem annak szánom. Akkor sem, ha keményebben fogalmazok.

Mivel a kiírt kérdéshez hangsúlyt nem hallunk, és részinformációkat közölnek a kérdezők, annyi információból kell véleményt írni, amennyi rendelkezésünkre áll.

Ha a kiírt kérdéshez esetleg saját fájdalmas tapasztalat is párosul, nyilván előjönnek az emlékek, és ezekkel együtt egy vehemensebb vélemény születik. Gondolom a családi kapcsolatok témánál ezért van elég gyakran összezörrenés.

Sok esetben én a határozott, a kérdező szemét felnyitó válaszokban gondolom a megoldást, akkor is, ha ezzel nehéz a kérdezőnek szembesülnie.

Nem a másik lealázásáról szól és nem is arról, hogy itt élje ki magát az aki nem meri a véleményét vállalni és kimondani

Nem gondolom, hogy pl. a múltkori önsajnálatában vergődő emberke mellé kellett volna állni sajnálni, és a vállát veregetni, és még nekünk is vele együtt zokogni.

Sokszor az a segítség, ami nem feltétlenül látszik annak. Hiszen ha látja a kérdező, hogy 20 emberből 18 nem ért vele egyet, azért csak elgondolkodik.

Ez vezethet egyedül megoldáshoz.

Nem fogunk tudni soha megoldani itt egyetlen problémát se, kizárólag rávezethetünk valakit egy-egy gondolattal egy másféle nézőpontra, amiből ő magának már megtalálhatja azt.