Jogosan érzem, hogy válnunk kellene?

A férjemmel lassan 7 éve vagyunk együtt, de mindössze alig több, mint 1 éve vagyunk házasok. Született egy kisbabánk, aki már 9 hónapos. A kapcsolatunk már az elején sem volt felhőtlen, de mindig kitartottam, mert elképzeltem egy szép életet, ami látszólag meg is lett. Kertes ház, autók, nyaralás..

Azonban a férjem családja elég anyagias, bár én is tettem/teszek a közös életünkhöz nem keveset, mindig én leszek a nincstelen senki, a férjem sosem áll ki mellettem. Bár ez a legkevesebb.

A terhességem alatt itthon voltam, mivel a szülés napjáig hánytam, rosszul voltam.

A férjem a munkájára hivatkozva a várandósságom alatt sem segített nekem semmit, egyedül kellett mennem bevásárolni, cipelni zsugor számra a vízeket, üdítőket és minden mást. Amikor az ő autóját szerelőhöz kellett volna vinni, elvárta, hogy ha vizsgálatra "kísér", vagy máshová, nagy pocakkal én vezessek, az én autómmal vigyem, amibe én tankoltam stb. Jól keres, de a baba cuccait mind egyedül vettem a saját pénzemből. Szinte semmibe nem ad bele, én pedig nem fogok kérni tőle.

Megszületett a babánk, szóltam, mikor engednek haza minket, egy órát kellett plusszban várnunk rá, mert épp dolgozni ment, előtte 3 napig, míg kórházban voltunk, nem dolgozott.

A kisbabámmal szinte egyáltalán nem foglalkozik, egyedül az esti tápszeres etetést szokta unszolásra megcsinálni. Nagyon rendetlen és sok koszt csinál. Próbálok lépést tartani, de a kicsi mellett nagyon sok állandóan utána pakolni, takarítani. Ha pedig nem csinálok azonnal rendet, panaszkodik, hogy kupi van. A kertet sem rendezi, mert lusta hozzá, így a nagypapám jár hozzánk még füvet vágni is.

Semmit sem csinál itthon és engem is elhanyagol. Nem beszélget velem, nem érdeklem igazából, bár állítólag nagyon féltékeny mindenkire. Ellenben kapom a megjegyzéseket a külsőmre. Hogy ilyen és olyan vagyok. Nyilván negatív értelemben, holott ő elég nagy darab, én pedig a szülés óta rengeteget fogytam, jó formában vagyok.

Nem tesz az életünkhöz jóformán semmit, mert így is olyan, mint ha egyedülálló anya lennék. Mégis sajnálom a fiamat, nem tudom mit tegyek. Magam miatt a válás mellett döntenék. Jobb lenne ettől a családtól és a férjemtől külön, nyugalomban élni. Viszont bűntudatom van, hogy elválasztanám a kisbabámat az apjától. Ez csak jómódú hiszti a részemről?