A magányos farkas fickók, lehet java részt asperger szindrómások?

*Javarészt (aspergeresek helyesírása általában átlagon felüli) az ilyen pasik inkább csak lusták az önfejlesztésbe, kommunikáció fejlesztésébe energiát fektetni, és csak a szociális készségek hiányáról beszélünk, nem spektrumzavarról.

Az asperger inkább érdekes viselkedésmintákkal és érdeklődési körökkel jár együtt, amúgy lehet egy szófosó ember is aspie. Pár ezer aspergeres van maximum, akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy 30-50%-a nincs diagnosztizálva, a magányos farkas fickók létszáma ennek a sokszorosa. Szóval javarészt biztos nem aspie, ha csak szimplám a matematikai oldalról is közelítjük meg.

A hobbimból ítélve eléggé esélyes, hogy aspergeres vagyok, de mindenből csinálok statisztikát is. A kiadásaimat fillérre pontosan lekönyvelem, gyűjtőszenvedélyeim vannak, feljegyzem, autóval melyik nap mennyit megyek. A társaságtól irtózok, fogalmam sincs, mi lehet a jó egy barátságban. Vélhetően ezért van az, hogy nem találok magamnak párt, pedig az ölelésre, a csókra és a szexre ugyanúgy lenne igényem nekem is.

Mellesleg meg rettentő ocsmány vagyok. Ja várjál, vissza az egész, ez felülír aspergertől kezdve kocka hobbin át mindent...

Nem vagyok aspergeres. Meg úgy általában nem vagyok az a félős típus, sokszor már szinte fenyegetően is túlzásba viszem az emberek szemébe való nézést.

Egyszer volt egy olyan eset, hogy valami szkínhed féleség kiabált a trolin, amire én dühös lettem és mérgesen ránéztem a csávóra, amire ő a mondat közepén elhallgatott és a következő megállón rögötn le is szállt.

Egyszerűen azért vagyok magányos farkas, mert az emberekben nem lehet megbízni, sosem tudhatod ki a barát és ki az ellenség. Bármikor hátbaszúrhat bárki, az egyetlen akire hagyatkozhatsz az te magad vagy.

Mellesleg meg egy azért is vagyok magányos farkas, mert egy amolyan szigma hím vagyok.

Kezdjük azzal, hogy szerintem a magányos farkas nem azonos az incellel, magányos farkas alatt inkább klasszikus agglegény életet értek, akinek nincs állandó nője, de csajozik, és lefektet nőket.

Aki Asperger szindrómás, az biztosan nem ilyen, az Asperger szindrómások szeretnek ragaszkodni a megszokotthoz, ezért jó eséllyel tartós kapcsolatban vannak.

Rám több ismerősöm is mondta, hogy enyhén aspergeres vagyok. Mindig elég könnyen jöttek a nők az életembe, többnyire maguktól, rajongtak értem, de mindegyiket pár hónap vagy év után elhagytam, mert túl erős az igényem a magányra és a szabadságra. Szeretek egyedül kóborolni, gondolkodni, csendben lenni vagy figyelni az utcai életet, természetfotózni, vagy valami innovatív dolgot tervezgetni, és idegesít, ha állandóan a nyakamon lóg egy nő, aki beszervezi az életemet, aki folyton valahova utazni akar, és mindent megtesz, hogy ne tudjak a saját dolgaimmal foglalkozni.

Sokáig arra vágytam, hogy olyan társat fogjak ki, aki ebben hasonló hozzám, aki el tud merülni a hobbijában, munkájában, van önálló élete, vannak barátai, barátnői, de ha nincsenek, akkor nem kaparja a falat az unalomtól. De miután azt tapasztaltam sokadszorra is, hogy ez egy hiú ábránd, elkezdtem végérvényesen berendezkedni a magányos farkasok életmódra.

Engem nem diagnosztizáltak (pedig jártam/járok pszichológushoz), de magamon észrevettem pár gyanús dolgot.

Soha nem volt szerencsém a nőkkel, mert nem nézek ki jól. Viszont rajta voltam nagyon sokáig a dolgon, lett pár kapcsolatom. Többnyire nyűgként éltem meg, hogy állandóan találkozni "kell", meg ilyenek. Viszont ha nincs senki, akkor nagyon hiányzik, teljesen depressziós tudok lenni, ha nem érzem, hogy valakinek számítok.