Ti életetek melyik időszakában éreztétek a legmagányosabbnak magatokat? Mi volt a kiút, egyedül sikerült? 23/F

Mindig, minden körülmények között.

Egész gimnáziumi éveim alatt nagyon magányos voltam. Nem voltak se barátaim, se párkapcsolatom, teljesen egyedül éreztem magam és azt hittem belebolondulok az egyedüllétbe. Próbáltam én barátkozni, de akkoriban lettem pánikbeteg is és sokszor nem mertem utcára sem menni... Plusz úgy éreztem, teljesen kinéztek az emberek maguk közül és befordultam. Aztán mikor egyetemre kerültem, illetve kigyógyultam a pánikbetegségből is és lelkileg stabil lettem, akkor úgy éreztem, hogy itt tiszta lappal tudok kezdeni és elkezdtem nyitni az emberek felé. Akkoriban lett az első párkapcsolatom is, vele sosem éreztem már magányosnak magam. Sajnos 4 évig tartott ez a kapcsolat és mostanában megint kicsit egyedül érzem magam. Nem mondom, hogy nem tett jót ez a fél év egyedüllét, de most már sokszor magányosnak érzem magam... Szerintem a kiút megint az lesz, ha elkezdek barátkozni, ismerkedni emberekkel, eljárni helyekre és beszélgetni.

Amikor tönkre ment a házasságom és a volt férjem nem volt partner abban, hogy megoldjuk. A kiút a válás volt, de évekbe telt mire rászántam magam. Nagyon nehéz volt feldogozni hogy részéről elmúlt a szerelem. A válást is én intéztem, ő nem akart válni, de igazából együtt élni sem.