Sok fiú miért írogat, próbálkozik akkor is, ha a csaj passzív?

#9, már írtuk.

A srác tetszik, aranyos, lenne benne potenciál, ha leszakadna a kérdőívről és elkezdene gondolkodni, vagy használni a fantáziáját, netán figyelni is arra, amit a másik ír.

"És az sem azonnal lett, hanem először a srác elfogadta, hogy nem szeretném ezt és békén hagyott, nem zaklatott folyamatosan ezzel, hanem tényleg úgy, ahogy volt, jegeltük a dolgot és nem jött szóba nagyon sokáig, csak mikor már én kezdtem közeledni."

Kvázi a srác vágya jégre került, parkolópályára állítottad, aztán valamilyen okból úgy voltál vele, hogy most már felállhat a kispadról.

Mondhatod, hogy érettebb volt a gondolkodása, mint amit én itt leírok, de én csak a kölcsönös ismerkedésben hiszek, ami egyszerre történik, amit akar mindkét fél.

Itt te már helyzeti előnybe voltál, mert tudtad, hogy csak füttyentened kell és már ugrik az illető.

Én a természetes, spontán kommunikációban hiszek mint pl. amit mi is most folytatunk, a kérdéseket csak kvázi bemelegítésként aposztrofálom. Az számomra nem kommunikáció, hogy kérdések özöne érkezik mindkét oldalról.

Amit leírtál azzal egyetértek abból a szempontból, hogy kell táptalajt, fogózkodót biztosítani a másiknak, amiből kiindulva fel tud épülni egy normális diskurzus, de amit a kérdező írt példát, abból sokat én sem tudnék kihozni. (Ilyen egyszavas válaszokkal kitörölhetem a seggemet).

Aztán csodálkozik, hogy megindul a kérdés-lavina, holott a másik csak próbál olyan kérdést feltenni amire érkezik egy olyan kifejtős válasz, ami már megindítja a valódi beszélgetést.

Itt te már helyzeti előnybe voltál, mert tudtad, hogy csak füttyentened kell és már ugrik az illető.

Figyelj, cica... Mi nők sem dilemmázunk ezen annyit.

Tetszik? -Elfogadom a közeledését.

Nem tetszik? -Nem fogadom el a közeledését, fogalmam sincs róla, hogy mit és mennyit fog változni esetleg fél év múlva, nekem ott, úgy, akkor, abban a formában nem kell.

Nem viszonozza a közeledésemet, mert anno nem tetszett és nem úgy éreztem? -Így jártam, egy próbát megért azért újra feldobni a témát.

Nem állítottam senkit kispadra. Nem kértem, hogy várjon, csak azt mondtam, hogy nem és megértem, ha nem akar velem beszélni meg "barátkozni", de rosszban lenni sem szeretnék meg éretlen kölyökként kerülgetni egymást a suliban. Ebből lett az, hogy saját döntésre jóban maradtunk, ráadásul viszonylag sokat lógtunk együtt.

Egy szóval sem kértem rá. Ő akarta. Ne az én anyámat akkor sem, ha esetleg nem lett volna semmi. Nekem is van jogom dönteni arról, kajtatok-e az után, aki nemet mondott.

Hát nem tudom, én még sosem éltem meg veszteségnek azt, hogy valaki nem bosszantott és fárasztott ostobaságokkal.

Az talán kicsit zavarna, ha senkit sem érdekelnék, mert nyilván eddig nem ez volt és nyilván jól esik az embernek, ha tetszik a másik nemnek vagy felkelti az érdeklődésüket. De ahogy egy rossz kapcsolat, úgy egy rossz társaság/beszélgetés/akármi esetében is úgy vagyok vele, hogy "akkor inkább ne legyen semmi".

Van, aki ezzel is úgy van, hogy jobb a semminél, én nem

Cica nem vagyok, inkább a tapasztalt kandúr fele billenek.

Persze, mások az emberek, bár a kérdésben megbúvó logika attól még ott lappang, hogy mi változhat fél év alatt egy emberen annyira, hogy az elutasításból közeledés legyen?

A személyiség? Kétlem, az ilyen rövid idő alatt ha változik, akkor az csak a rosszabb irányba.

Testalkat?

Az lehetséges, de látványos eredmény ennyi idő alatt ebben sem jellemző.

Nem az a lényeg, hogy te azt kérted-e tőle, hogy várjon, hanem, hogy amikor te közeledtél felé, akkor már egy helyzeti előnyben voltál.

Nem olyan hülyék a nők, hogy ne lássák a másik szemébe a vágyat akár egy elutasítás után is.

A kérdezőnek pedig, jó tehát árnyaltabb már a dolog, mert volt alap szimpátiád, csak elillant.

Az nem ugyanaz mintha csak valaki rád erőlteti magát, és a sértődés elkerülése végett próbálsz a reakcióiddal utalni arra, hogy az ott eleve egy esélytelen próbálkozás.

Te szimpátiát mutatsz és ebből akarsz aztán kitáncolni úgy, hogy ne kerülj ki bénán.