Miért ilyen nehéz gyerekes anyukáknak párt találni a 40es korosztályból?

Mivel nagyon hasonló a helyzetem, én is úgy érzem, hogy erősen túl van dimenzionálva, hogy mekkora "gond" a gyerek. (Szintén kiskamasz gyermekem van.)

Azok, akik nincsenek benne ebben az élethelyzetben, olyan szituációkat vázoltak fel, amelyek köszönőviszonyban sincsenek a valósággal.

Magam is azt tapasztalom, hogy amíg együtt voltunk az exemmel, addig egyértelmű volt, hogy közös programokat (szinte) kizárólag gyerekkel tudunk szervezni, de amióta külön vagyunk, azóta mindkettőnknek sok szabadideje lett, amit az új párjainkkal, vagy barátokkal tudunk hasznosítani. Néha persze csinálunk gyerekes programokat is, de a helyzet az, hogy egy kiskamasz már annyira nem akar a szülőkkel menni (egyre kevésbé), megvan a saját érdeklődi köre, társasága. Ráadásul hamar belátta, hogy amit mi szeretünk, az neki "uncsi". Mi a párommal járunk túrázni, városnézni, ezeket a gyerekem nem élvezi, így nem is akar jönni. Olyankor elvan az apjával, vagy nagyszülőkkel. Nálunk ugyan feleződik a hétvége a megosztott felügyelet miatt, de rugalmasan kezeljük a dolgot: ha valamelyikünknek programja van, akkor meg tudjuk beszélni, hogy a teljes hétvége valamelyik szülőé legyen, többször volt már rá precedens. Nyáron pedig tényleg hetek vannak, amikor teljesen szabad (gyermekmentes) vagyok, mert a gyermekem az apjával, vagy a nagyszülőkkel nyaral.

Amióta együtt vagyok a mostani párommal (másfél éve), többször utaztunk már el napokra kettesben, belföldön és külföldön egyaránt. Átlagosan havonta, kéthavonta csinálunk utazós programokat. Ebből összesen kétszer jött velünk a gyermekem is. Vele inkább egynapos programokat szoktunk szervezni.

Minden megoldható, de itt azt látom, hogy a válaszadók egy része kifogásokat keres, és nem megoldásokat.

Bár továbbra is fenntartom, hogy ilyen hozzáállással nem is szabad gyermekes párral kezdeni, de azt mindenképpen szeretném helyretenni, hogy messze nem olyan sz*r a helyzetünk, mint ahogy azt többen próbálták beállítani.

Én teljesen meg vagyok elégedve az életemmel, a szabadidős lehetőségeimmel. A válásom óta lett több új hobbim, sok szabadidőm. Bőven van időm és energiám magamra és a páromra is. Heti rendszerességgel "randizunk", megyünk moziba, vagy beülünk valahova (úgy, hogy közben együtt élünk, tehát minden nap találkozunk itthon, de igényeljük a közös programokat, élményeket is), és most éppen a szilveszteri közös (külföldi) utazásunkat tervezgetjük.

41-es! Ez mind nagyon szép, és nagyon jó, de a két szabad hét nyaranta, meg a néhány szabad nap hétvégén labdába sem rúghat egy független nő 365 szabadnapja mellett.

Egyre inkább azt értem, hogy a gyerekes nők leginkább saját maguknak írják a kommentjeiket, és saját magukat próbálják meggyőzni arról, hogy márpedig a gyereknek csak előnyei vannak. A gyerekkel igenis törődni kell, hülyeség, hogy 6 évesen elvan magának, 'meg fél napokat egyedül van. Az olyan nőt még a baráti társaságomban sem szívesen tűrném el, aki egész nyárra lepasszolja a gyerekét, vagy dobálja őt innen-oda. Nem egy kiskutyáról beszélünk. Aki a gyerekét képes ide-oda adni, az a párkapcsolatában sem lesz lojálisabb.Amúgy sem hiszem, hogy a kisgyermekes anyukáknak a pasizásnak kellene a legégetőbb problémájuknak lenni.

A kérdező például már megfeszül lassan, úgy be van indulva a társkeresésre (neten ismerkedik, beszédbe elegyedik, flörtöl, mosolyog, gyerekes apukát keres, stb...). Mi a fenének? Ezt a görcsösséget úgy is megérzi rajta mindenki, egy pióca meg nem hiányzik senkinek.

Számomra még mindig vonzóbbak a gyermektelen nők.

# 42: Kérlek, mutass olyan független nőt, akinek van 365 szabad napja, az egész nyara is szabad, bármikor el tud menni nyaralni, stb.

Mondjuk van ilyen, de azt ugye tudod, hogy őt neked kell teljesen eltartanod... ;)

Amúgy nem 6 éves a gyerekem, nagyobb ennél. Nyilván 6 évesen még (valamivel) több gondoskodást igényelt, de amióta kiskamasz, azóta ő maga igényli az elvonulást a szobájába, mondhatni "nem sok vizet zavar". Már ha egyáltalán itthon van, mert ugye a hét felét az apjánál tölti. Azt gondolom, hogy még így is átlagon felüli törődést kap a családtól, nagyon sok programban van része, sokat beszélgetünk, játszunk, stb. Amikor pedig megkérdeztem, hogy nem okoz-e gondot számára a többlaki élet (mert igenis érdekel a véleménye), akkor közölte, hogy egyáltalán nem, sőt, kifejezetten élvezi, hogy mindkét szülőjével sok időt tölthet (plusz még a nagyszüleivel is). Márpedig ha neki jó így, akkor nem hiszem, hogy érdemes lenne ezen változtatni.

Amúgy meg nem tudom, hogy mire fel várod el azt a sok szabadidőt, gyanítom, neked sincs annyi, amennyit elvársz. Nálunk legalábbis a páromnak van kevesebb szabadideje, pedig kettőnk közül neki nincs gyermeke...

Hát igen... van a környezetemben jónéhány húszas évei végén, harmincas évei elején járó szingli nő. Na ŐK tényleg rá vannak görcsölve a társkeresésre. (Be kell vallanom őszintén, 25 évesen én is rá voltam, mert "úristen, mindjárt 30 leszek és gyorsan szülnöm kell, kifutok az időből!")

Történetesen pont azért váltam el, mert akkor nem voltam elég "válogatós", nem mertem kilépni a kapcsolatból, amikor jöttek az első problémák, amik előre jelezték a későbbieket. 28 évesen úgy voltam vele, hogy végül is elég jól elvagyunk, erre lehet családot alapítani... nem mertem szakítani és újrakezdeni mással, féltem tőle, hogy kifutok az időből.

Most meg szörnyülködve hallgatom a hasonló helyzetben lévő barátnőimet, akik saját bevallásuk szerint is elsősorban spermadonort keresnek. Van olyan barátnőm, aki elmondta, hogy őt az se zavarná, ha 1-2 éven belül elválnának, de legalább lenne gyereke. (Nyilván ezt nem köti a pasik orrára, akikkel ismerkedik.)

Az a helyzet, hogy a fanyalgók könnyen találhatják magukat pár év múlva olyan helyzetben, hogy szülőként kell ismerkedniük, és hallgathatják meg azokat a kifogásokat, amiket ők maguk soroltak egykor.

Kisgyerekes anyukák!

Azért ne akarjátok már bebizonyítani, hogy a gyereknek direkt jó, ha a szülei elválnak, ő meg kétlaki életre kényszerül hol mostohaanyuval, hol mostohaapuval, hol a mostohatesókkal, hol meg a féltesókkal....

# 46: Nem a legoptimálisabb, de JOBB, mint egy megromlott házasságban. Mindig az adott élethelyzetből igyekeztem kihozni a lehető legjobbat, nem pedig idealizált (de nem valós) helyzetekhez alkalmazkodni. Az exem azt vallotta, hogy a gyereknek a családban a legjobb, még akkor is, ha a szülők nem érzik benne jól magukat. Aztán amikor az akkor 5 éves gyerek mondta, hogy ő már nem bírja a köztünk lévő feszültséget, rosszul érzi magát benne, akkor felülbírálta az elképzeléseit. Azóta mindannyian megkönnyebbültünk, kiegyensúlyozottabbá vált az életünk. Nyilván nem erre készültünk, persze, sokkal jobb lett volna holtomiglan-holtodiglan egy JÓ házasságban leélni az életünket. De mivel helyrehozhatatlanul elhidegültünk egymással az exemmel (próbáltuk megjavítani a házasságot, de nem ment), akkor ez a lehetőség elúszott. Ekkor a meglévő helyzetből kellett kihozni a lehető legjobbat. Az élethez kell némi rugalmasság is, nem lehet mindig az eredeti elképzelésekhez ragaszkodni, még akkor is, ha azok már bizonyítottan nem működnek.

Ki így boldog, ki úgy, nem csak egyféle élet létezik. Van olyan felnőtt ismerősöm, akinek a szülei még gyerekkorában elváltak, lett mindkét oldalról egy csomó mostohatestvére, és ő a mai napig azt vallja, hogy imádta ezt az életformát, egyáltalán nem bánja, hogy így alakult.

Más meg azt vallja, hogy bárcsak elváltak volna a szülei.

Én teljes családban nőttem fel, de egyáltalán nem volt jó gyerekkorom. Nálunk a szüleim olyan szinten ragaszkodtak egymáshoz, és ragaszkodnak a mai napig, hogy én nem fértem bele az ő kapcsolatukba, mindig is kívülállónak éreztem magam. (Nálunk például nem voltak közös, családi nyaralások: én minden nyarat és iskolai szünetet a nagyszüleimnél töltöttem.) Gyerekként, kamaszként sokszor fantáziáltam arról, hogy a szüleim elválnak és mostohatestvéreim lesznek, mert akkor legalább nem éreztem volna magam olyan magányosnak a családomban. Szóval a teljes család sem feltétlenül optimális minden esetben, minden eset más, mindenkinek más a legjobb.

Nyilván aki még a családalapítás előtt áll, az nem úgy vág bele, hogy majd el fog válni. Én sem úgy vágtam bele. De a házasságok többsége bizony válással végződik, és a fennálló házasságokban sem fenékig tejfel minden (bár látok a környezetemben - nagyon kevés - példát sok éve jól működő házasságokra). Baráti körömben (harmincas-negyvenes-ötvenes emberek), van három olyan házasság, amire azt mondom, hogy na ezek tényleg jól működnek. Bár mindegyikben voltak hullámvölgyek, még különköltözés is előfordult, de helyre tudták hozni. Ezeken kívül a többi házasság vagy már nem létezik, elváltak, vagy külön élnek a felek, vagy kívülről is jól látható, hogy rengeteg gond van a kapcsolatban, jóformán csak a közös gyerek meg az ingatlan tartja őket össze. Ez a nagy büdös valóság.

Én ugyan elváltam, de azért igyekszem tanulni a hibákból, a mostani kapcsolatom másképp működik, mint az előző. Megfontoltabban választottam társat és nagyon ügyelünk arra, hogy ne hagyjuk ellaposodni a kapcsolatot és ne söpörjük szőnyeg alá a felmerülő problémákat, hanem még idejében beszéljük át. Remélhetőleg ez már elég lesz egy hosszú távú, jól működő kapcsolathoz. Nekem mindenesetre érettebben, tapasztaltabban sokkal könnyebben megy ez a kapcsolatosdi, mint fiatalon, naivan.

De itt nem arról van szó, hogy nem lehet MEGOLDANI egy gyerekes nővel vagy férfival a kapcsolatot. Hanem arról, hogy vannak olyan emberek még, akikkel megoldást sem kell keresni ilyen dologra mert NINCS mit megoldani. Tehát nincs gyerek. És a legtöbb ember ilyen párt keres akár egyedül van akár gyerekkel. Ahogy.egyszer ti sem gyerekesekkel altatok össze.

Ennek ellenére rengeteg pasit ismerek aki gyerekes nővel jött össze. És igen, ők nem a legjobb pasik, nem főnyeremények. Lejjebb kell adni az igenyekbol.