Csak én vagyok depressziós, amióta olvasom ezt a kategóriát?

Köszönöm a válaszokat, érdekes meglátások tárulnak föl bennük. Most hirtelen a 11-es válaszoló hozzászólására reagálnék csak.

Én hasznosan töltöm a szabadidőmet, a hobbim teszi ki minden másodpercét (szórakozni nem járok, és nem is akarok embertömegek közé menni). Viszont a hobbim lényegi részének űzéséhez az utcát veszem igénybe, de legalábbis mindenképpen közterületet. Na most úgy nehéz önbizalmat gyűjteni, hogy csomószor összesúgnak a hátam mögött, a pofámba röhögnek, esetleg valami hangos megjegyzést tesznek, pedig testi betegségem nincs, torz nem vagyok (már alig van rajtam fölösleg is, legalábbis ruhában nem számottevő), hülye fejeket nem vágok és az öltözékemmel vagy a járásommal nincs probléma, más pedig nem jut eszembe. Mondjuk az utóbbi néhány hónapban nem tapasztaltam ilyet, de korábban pont annyiszor, hogy az életkedvem is megszűnjön létezni.

Mindemellett nyilván nehezen hiszi el egy olyan, hogy bizony rohadt mód fontos egy társ, aki le se tudja vakarni magáról a nőket/férfiakat, de akkor elmondom: igen, fontos egy társ. A visszautasítás meg nem csak azért rossz, mert nem jött össze a dolog, hanem mert a személyedet utasították vissza. Egy elbukott állásinterjú lehet, hogy feldühít, de ott megvannak jó esetben az objektív kitételek, amiknek nem feleltél meg (nincs elég tapasztalatod, nem vagy elég képzett, a természeted miatt nem neked való a munka, vagy bármi egyéb). A társkeresésben meg azt jelenti a visszautasítás, hogy vagy egy senki vagy lelkileg, vagy ocsmány kívülről.

Az igazsághoz mondjuk hozzátartozik, hogy én még nem lettem visszautasítva. Ugyanis nem próbálkozok. Itt privátban is megmondták, hogy -bár sarkítva, nem szó szerint, de ez a lényege:- nem érdemes próbálkoznom, mert foschul nézek ki. Akiknél mégis próbálkoztam, azok nemcsak messze laktak tőlem, de egy idő után eszükbe jutott, hogy én igazából menjek a francba, és inkább szóba se álltak velem többé, egyik pillanatról a másikra, szó nélkül eltűntek. Egyik esetben egy személyes találkozót követően nem sokkal (micsoda meglepetés!), másik esetben pedig azután, hogy utalgattam arra, hogy én többet akarok (micsoda meglepetés!). Legutóbb, diákmunkán pedig már alapból le lett tudva a velem történő beszélgetés kétszavas válaszokkal, pedig humoros voltam, mosolygott is végig a lány, aztán következő alkalommal kattant valami, és rájött, hogy igazából én dögöljek meg egyedül. Facebookon sose válaszolt, élőben meg még köszönni se akart egy idő után.

Most pedig ott vagyok 22 évesen, hogy az egyetemmel végzek, ha teljes munkaidőben elkezdek dolgozni, akkor a hobbimnak is lőttek, és gyakorlatilag a matematikai esélye is eltűnik annak, hogy én nemhogy párt találjak, hanem hogy úgy egyáltalán megismerjek embereket, kortól és nemtől függetlenül.

A másik része a dolgoknak a társkereső oldalak. Élőben egészen nyilvánvaló, hogy nem fogok odamenni vadidegenekhez (el sem tudom képzelni, hogy ezt vannak, akik tényleg megteszik), de amiket itt írnak, az egészen elképesztő, hogy még a társkeresők is használhatatlanok. Nem tudom, hogy így hogy kéne társat találnia az embernek.

..............................

Az király, hogy leírtam a fél életrajzomat, ezt nem terveztem. de egy TL;DR verzióban összefoglalom: de, kell egy társ a boldogsághoz.