A mai világban akik régebb óta nem önszántukból egyedülállóak miért érzik magukat selejtesnek?

Az hogy önszántamból vagy sem, az nézőpont kérdése szerintem.

Egyik az hogy van egy betegségem ami nap mint nap hatással van rám. Ez akadályoz valamelyest.

A másik pedig, hogy van egy elképzelésem és elvárásom önmagammal szemben, amíg nem érzem úgy, hogy jó ötlet lenne egy párkapcsolat.

Az megint más kérdés, hogy nálam rosszabb helyzetben lévőknek és számomra ordító hiányosságokat birtoklóknak olyan párkapcsolatuk van, ami miatt sárgulok az irigységtől.

Nem èrzem magam annak abszolút,rèszben pedig ez az èn döntésem.

Szeretek valakit,akit mai napig sem tudok hova tenni,de lènyeg, hogy jelenleg nem akar tőlem semmit.Emiatt kèptelen vagyok másra ránèzni,akkor sem,ha amúgy lenne jelentkező.

Nem érzem magam selejtnek.

Sőt. Annak az ellentéte. Nem is véletlen vagyok egyedül. Mindenki selejt.

A kudarcok, elutasítások, csalódások miatt. Nem kell pont párkapcsolatot elővenni elég ha baráti kapcsolatokat nem tudsz kiépíteni mert lelépnek, kihasználnak, egyáltalán nem akarnak veled barátkozni.

Ugyanúgy rosszul esik, magadban keresed a hibát. Amit jól teszel mert fejlődni előre sose árt, de néha van úgy, hogy megpróbálsz mindent és mégse vagy eléggé jó. Akkor érzed magad "trainwrecknek", természetes érzés.

Nem erzem magam annak.

Miert kellene?

Nem ertem az osszefuggest ...

Borzasztó szarul nézek ki pedig még "csak" 30 éves vagyok. Főleg akkor szembetűnő ez, ha visszanézem a 10 évve lezelőtti képeim. Eszméletlen milyen ocsmány lettem és semmit nem tehetek róla...

Mások 30 évesen még simán ugyanúgy néznek ki mintha 20-25 évesek lennének én pedig mint egy szar állapotban lévő 50-es. És ez vélhetően csak rosszabb lesz. Emiatt abszolút nem is próbálkozom amúgy senkinél, teljesen fölösleges lenne azt hinni, hogy bárki is akarna tőlem valamit, amikor én a tükörbe nézve még egy társaságban sem akarnék lenni magammal.

Nem érzem magam selejtnek.

Csak azt tapasztalom, hogy nem tudok megfelelni főként a külső elvárásoknak.